Hétköznapi pszichológia… Avagy: lélekharc az életben… <br> <br>Nem tudni, hogy lesz az életben <br>Bele kell nézni, mi van lélekben... <br> <br>Ember tervez, és Isten végez. <br>Ki az, aki lent az üstben végez? <br> <br>Jónak lenni, jót tenni, <br>Életkártyát keverni <br>Ismerni a jövőt, kutatni a múltat, <br>Tudni kell a jövőt, keresni a múltat? <br> <br>Tenni azért, hogy meglegyen az örök élet? <br>De öregen megtudni, hogy ember mivé lett… <br>Saját árnyékot tán' kergetni a betonon <br>Végig menni, nem létező futóhomokon. <br> <br>Szeretni a hazát, ami nincs… csak álom? <br>De szeretni, ha volna… és nem vágyálom… <br>Lélekkufárokat elkerülni, a csalókat elzavarni <br>Gyógyszerkufárokat megkerülni, egészségesnek maradni. <br> <br>Földből boldog bolygót kell csinálni, <br>Földi létben boldogságra vágyni. <br> <br>A jót vágyni! <br>Rosszat fájni! <br>Szépet imádni! <br>Csúnyát utálni! <br> <br>Úgy kéne élni, hogy feloldozást nyerjél <br>Ha osszák a mannát, abból Te is egyél… <br>Szép oroszlánokat manézsban egzecíroztatni, <br>Búvárokat meg a tengerparton keszonoztatni. <br> <br>Nehéz dolog átmenni a tű fokán, <br>Táncolni is... kés élén, nem a fokán. <br> <br>Az is valami, haladni előre, hátrafelé futva, <br>És ha szembe jön a cséplőgép, elugrani, ne légy útba… <br>Meg kell enni a mákos tésztát erős paprikával? <br>Élni normálisan, emberi egzisztenciával… <br> <br>Az ég mindig kék és ez sem igaz <br>Meg a réten a szép pipacs is gaz… <br>Százzal bevenni az életkanyart <br>Van ki ezután vizet nem fakaszt… <br> <br>Kérdésre valaki tudja a választ? Élni, de hogyan? <br>Jöttél, tudod? Eljutni valahová, Te tudod hogyan? <br> <br>Semmi olyan... nem tart örökké. <br>Sziklák is szétesnek kövekké… <br> <br>Vecsés, 2014. április 12. - Kustra Ferenc József <br>

Kicsi voltam és elég huncut, de te még a széltől is védtél.<br>Sok csíny van mögöttem, de te sosem engedted el kezem.<br>S mikor felnőttem én fogtam szorosan kezed, megígértem mindig melletted leszek.<br>A szeretet, amire neveltél megmaradt, őrzöm szívemben.<br>Tudom hatalmas próbán vitt az utad, a fájdalmat letenni nem tudtad,<br>Elvenni én sem tudtam.<br> Harcoltál édesanya, mosolyogva bátran.<br>De a mosoly mögött ezernyi kín van.<br>Az otthon veled volt igazi, te vártál haza csillogó szemekkel,<br>S ölelésre tárt kezekkel.<br>Mindig mondtad, ha melletted vagyok bajod nem eshet.<br>Most mégsem... nem tudtalak megvédeni téged, elfáradt törékeny szíved,<br>Megtörte ez a kemény élet!<br>Mondd csak édesanya, jó neked az égben?<br>Nem fáj már semmi sem neked?<br>Isten karjaiban békét leltél?<br>De édesanya mi lesz velünk kiket szerettél?<br>A hiányod mi feledhetné?<br>Látod megtört szívünket, soha nem múló könnyeinket?<br>Elengedtünk... de csak mert semmit sem tehettünk.<br>Látsz minket az égből? <br>Annyira szeretünk, s hiányzol nekünk.<br>Szeretetünk soha nem múlik és nem is csökken.<br>Legyen könnyű mostmár terhed,<br>Istenre bízlak téged.

Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,<br>hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.<br>Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,<br>hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.<br><br>Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,<br>olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.<br>Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,<br>mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.<br><br>Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,<br>s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.<br>Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,<br>s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor<br><br>amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon<br>minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.<br>Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,<br>hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.<br><br>Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!<br>Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!<br>Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!<br>Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!

Hosszú az út az állomásig<br>s azon tűnődöm, mit vegyek?<br>Valami szépet szeretnék most,<br>amelyben örömed leled.<br>Elbambulok. És nem veszem észre,<br>hogy a vonat jön, s hirtelen<br>csak a vonatok sípolása<br>hangzik fülembe élesen.<br>felszállok gyorsan, s álmos utasok<br>közé leülök csendesen,<br>kora hajnal van, alig van élet,<br>s néhány utas még szendereg.<br>Lehunyt szemekkel utazom én is,<br>a kupé olyan jó meleg,<br>vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,<br>amellyel hozzád érkezem.<br>Nem tudtam neked venni semmit,<br>hisz a vonat jött hirtelen,<br>pedig annyira szerettem volna,<br>hogy érezd: fontos vagy énnekem.<br>Rád gondolok, és feltolul bennem<br>annyi öröm, és félelem,<br>vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?<br>Kérdezem magamtól csendesen.<br>És a vonat most közelebb visz,<br>egyre gyorsabban robog velem,<br>olyan hangosan zakatol most,<br>akár az én bolond szívem.<br>Aztán hirtelen megáll, s látom,<br>olyan boldogan integetsz!<br>Nem tudok szólni, karodba omlok.<br>De jó, hogy itt vagy kedvesem!<br>Mintha valami fény derengne,<br>amely átjárja mindenem,<br>s összeforrunk egy ölelésben,<br>szelíden, szerelmesen.

Hosszú árnyakba nyúlik az este,<br>a hold még álmosan vánszorog,<br>de már az esti égbolt alján<br>ott ragyognak a csillagok.<br><br>Halvány fényükkel felragyogva<br>benéznek rám az ablakon,<br>mintha mondanák: aludj kedves.<br>Hosszúak lesznek a nappalok.<br><br>Nehezen jön az álom szememre,<br>hisz én most is rád gondolok,<br>vajon merre vagy? Gondolsz még rám?<br>Látod: én most is gondolok.<br><br>Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,<br>amely anélkül telne el,<br>hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,<br>mikor melletted ébredek. <br><br><br>Én már nem tudok szeretni,<br>csak így, ily átkozott módon,<br>ezernyi éles fájdalom<br>hasít a lelkembe olykor.<br><br>Elmondanám, de nem merem,<br>szeretlek! S hiányzol olykor,<br>amikor hűvös éjszakán<br>vállamra ülnek a gondok.<br><br>Olyankor minden bánatom<br>feltolul, s úgy kínoz folyton,<br>mint egy látomás. Nélküled<br>nincs más, csak fekete foltok.<br><br>Nélküled minden színtelen.<br>Nincs fény, és bármit is mondok,<br>ne hidd el! Csak a haragom<br>szít bennem lázadást folyton.<br><br>De túl, a könnyeim fátyolán<br>most is a te neved mondom,<br>alig várom, hogy itt legyél,<br>s nekem csak te vagy a fontos.<br><br>Szeretlek! Mint az életem!<br>S mindegy, most bármit is mondok,<br>te voltál, s te vagy mindenem!<br>Csak szeress! Te vagy a sorsom.