Ha itt hagynálak kérlek szólj rám,<br>ne rontsam el borral a szódám.<br>Tudom, a fröccsöt meg nem vetem,<br>ez veszi el mindíg az eszem.<br><br>Bár, ha csak az eszemnek kellesz,<br>akkor ebből már semmi nem lesz.<br>Na, de tegyem félre a tréfát,<br>ejtsük ezt a sikamlós témát.<br><br>Megváltozok én, ezt már tudom.<br>Szóda nélkül iszom a borom.

Baktat az erdőben az őzsuta.<br>Lassan lépdel, mert kicsit tétova.<br>Csúnyán megtréfálta a természet.<br>Igen csak unja már az egészet.<br><br>Roppant furcsán néz ki az ő feje,<br>neki elöl nőtt ki mindkét szeme.<br>Csúfolja is őt az összes társa,<br>ezért nincsen neki jóbarátja.<br><br>No, de nem baj. Jól van ez gyerekek.<br>Magam előtt mindent észreveszek.<br>Ha nem így lenne, akkor felbukok.<br>A hátrányból előnyt kovácsolok.

Gondolataim úgy sodródnak mint áttetsző köd egy tó fölött,<br>miközben az idő egy befejezhetetlen témának<br>végtelen változatait folyamatosan szővi.<br>A múlt, a jelen és a jövő elveszíti jelentőségét,<br>és az élet bonyolult álmainak részese lesz.<br><br>Már nem vagyok fiatal, és gyöngülni kezdek.<br>Az élet soha nem volt könnyű, sőt<br>ifjú korom legfénylőbb idejében is<br>csalán nőtt a mályva között, és vércseppek<br>hagyták nyomukat az újonnan hullott havon.<br>A tiszta öröm pillanatai ritkák voltak,<br>és emiatt annál drágábbak.<br>Ezeket gondosan kell megőriznem.<br><br>Tudtam, mit jelent rabságban felnőni,<br>mert már gyermekkoromban láttam,<br>hogy milyen nagyra becsült a szabadság<br>amikor vérrel fizetik, de derűsebb napokon <br>és jobb években láttam tiszta <br>fehér hóval borított hegycsúcsokat,<br>és a lehülő szerelem parázslása után<br>az igaz szeretetet úgy tapasztaltam<br>mint egy növekedő tónak kiszélesedő partjait,<br>melynek mélysége és szélessége <br>a lelkemet éppen úgy bővítette.<br><br>Hajótörést szenvedtem és tűzben küszködtem.<br>Elvesztettem az eszem és mocsárba süllyedtem.<br>Ingaként lengtem két ellentétes énem pólusai között,<br>de az összes zivatar és hurrikán után<br>visszanyertem az erőmet, és szívem <br>kincses kamrájába rejtettem el a nyereséget.<br><br>Most már csak egy imám maradt,<br>hogy mikor szívem arra a finoman beállított <br>mérlegre kerül a halottak birodalmában:<br>legyen oly könnyű mint egy toll - és mint egy sólyom<br>melynek fejéről leveszik a csuklyát – szárnyra kelhessek <br>a nap felé, mert földhöz kötött fióka korom lejárt.

Nézem ,ahogy fekszel összeaszott testtel,<br>könnyeim hűsítik drága homlokodat.<br>Hálásan nézel rám láztól izzó szemmel,<br>pedig nem is tettem én érted oly sokat.<br><br>Bár lehelhetnék még beléd életerőt,<br>hogy újra nyíljon benned sok lélekvirág.<br>De tudom, rád borítanak bús szemfedőt,<br>és szegényebb lesz nélküled ez a világ.

A sas madár könnyedén kel szárnyra.<br>Enyhe szélben lassan magasabbra száll.<br>Én éber, lelkes szemekkel követem,<br>és részemre az idő csodásan megáll.<br><br>Villám sebességgel halad a gyorsvonat,<br>és a tarka, dombos táj szembe rohan velem,<br>A valóság nem más mint röppenő pillanat,<br>a csalfa idő viszont léha és féktelen.<br><br>Ilyen volt életem is: hosszú,<br>komor órák és csekély pillanatok,<br>de most hogy megőszültem<br>már az időn kívül vagyok.