Te lettél édes, lelkemnek ébredése,<br>szívben parázsló tűznek éledése.<br>Lánggá szítottad hamuvá vált parázst,<br>örömtánccá változtattad a magányt.<br><br>Hiszem, lelkünk örökké összeforrott,<br>együtt viselünk örömöt és gondot.<br>Meglepetés volt nekem e varázslat,<br>szerelmed idézett hátamra szárnyat.

Kisalföld gyönyörű tája<br>mosolyog Öreg-Dunára.<br>Tavaszi virágillatok.<br>Örülök, hogy magyar vagyok!<br><br>Balaton nyári díszben<br>hajók ringanak a vízen.<br>Minket várnak itt a habok.<br>Örülök, hogy magyar vagyok!<br><br>Bakony ősi erdeiben <br>a lelkem kissé megpihen.<br>Ősz színeiről dalolok.<br>Örülök, hogy magyar vagyok!<br><br>Szőke Tisza befagyott már,<br>hólepelben alföldi táj.<br>Ragyognak rám a csillagok.<br>Büszkén mondom, magyar vagyok!

Eső esik, ki nem állom<br>esernyő a jóbarátom.<br>Béla a béka kesereg,<br>a fránya eső csepereg.<br><br>Arra gondolt Béla béka<br>lapulevél jó e célra.<br>Nekem ez így nagyon fura.<br>Hogyan lehet víziszonya?

Nem is oly rég néked szedtem<br>Nem is oly rég néked szedtem kinn a réten minden szál virágot,<br>felcsillanó két szemedben láttam én a földi boldogságot.<br>Te voltál az ébredésem, tehozzád fűz minden egyes álmom,<br>nincs olyan, mit meg ne tennék, amikor a mosolyodat látom.<br><br>Meleg nyárra hosszú tél jött, elhervadtak már a szép virágok,<br>te is olyan messze tűntél, kergetve az illó délibábot.<br>Százezernyi édes emlék, tudom jól, hogy te is épp úgy bánod,<br>mikor néha lehunyt szemmel halvány arcom magad előtt látod.<br><br>Vége lett a hosszú télnek, újra nyílik virág a határon,<br>énbennem is újra ébred minden egyes féltve őrzött álom.<br>Ma is épp úgy visszavárlak, tehozzád száll minden sóhajtásom,<br>nem tudok már mást szeretni rajtad kívül ezen a világon.

Az állatkerti elefánt<br>nem vett fel ma kardigánt.<br>Tél van ezért nagyon fázik,<br>no de nincsen semmi pánik.<br><br>A lábaira zokni kell,<br>bár igaz, hogy csak félsiker.<br>A füle attól még fázik,<br>széllel szemben vitorlázik.