Tróntermében ült a király,<br>márványpalotája mélyén.<br>Óriási csodás hodály,<br>övé lett öröksége révén.<br><br>Büszke gőggel oda jutott,<br>hogy már elhagyta a népe.<br>Tőle mindenki elfutott,<br>ezért savanyú a képe.<br><br>Szegényebb lett koldusnál is,<br>hát ez rettenetes csúfság.<br>Egy nagy gazdag, boldog ország,<br>így lett magányos királyság.

Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta<br>a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,<br>társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta<br>a Pynchon által írt Súlyszivárványt.<br><br>Kint, az intézet kövezett szakaszán<br>megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,<br>a nyitottsággal, a vakító fénnyel, a rontatlan<br>levegővel, és mindennel ami ott található.<br><br>Nézte amint a habzó hullámok<br>Rázuhantak a markáns sziklákra,<br>egy örökké nyugtalan tengernek<br>durva bölcsős ringatása,<br><br>és figyelte a pingvinek egy soros<br>menetét amint ügyetlen lábakon<br>a szédületes és szeles szakadék<br>peremén lassan cammogva haladtak.<br><br>Teltek a hetek amint csodálta<br>ezt a furcsa új világot, és a levelek<br>jöttek és mentek e Déli-sarknak<br>távoli sarkából és igaz otthona között.<br><br>De aztán egyik reggel, mint akit<br>megbabonáztak, különös és idegen<br>vággyal ébredt, hasonlóan mint<br>egy tengerészé az árboc kilátójában.<br><br>Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt<br>bakancsára, feltette sí szemüvegét<br>és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán<br>elindult a csillogó ismeretlenbe.<br><br>Eleinte az elméje gyermekkori<br>emlékek foszlányaival volt elfoglalva<br>amint egy hó ember mellett játszott,<br>de aztán a gondolatok lassan elapadtak.<br><br>Úgy látta az eget, mint egy hatalmas<br>jeges palota kupoláját és a földet<br>mint egy végtelen fehér szakaszt mely<br>újonnan esett hóból lett volna kigurítva.<br><br>Oly kitartó és sajátságos ritmussal<br>mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.<br>mint egy Hare Krisna hívő kántálása<br>melynek ellenállni jóformán nem lehet.<br><br>Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket<br>és leült, szíve telve volt a hó, a szél<br>és az ég mérhetetlen kísértetével, mely<br>határtalanul boldoggá és lelkesé tette,<br><br>és megvakítva a hideg fehér fény által,<br>hátra dűlve elaludt és megszűnt.

Nem illik mondani senkinek,<br>Hát elfecsegem mindenkinek:<br>Hogy a lélek sötét éjszakája<br>A józan észnek kín halála.<br>Hol csak tapogatsz a sőtétbe<br>Az őrület tüskés őlébe,<br>Mely viharos sorsod vergődése.<br><br>Nem illik mondani senkinek,<br>Hát elfecsegem mindenkinek,<br>Hogy azok az okos intézmények,<br>melyek tudásuk alapján tekintélyek,<br>Gyakran vakul spekulálnak<br>És ritkán tudják mit csinálnak,<br>Hát veled akkor miként bánnak?<br><br>Nem illik mondani senkinek,<br>Hát elfecsegem mindenkinek:<br>Az őrületed bonyolult kezdete<br>Gondolataid zagyva serege:<br>Rém álmaidnak valósága,<br>Az élet örömöd cáfolása,<br>És gyötört lelked kitárása.<br><br>Nem illik mondani senkinek,<br>Hát elfecsegem mindenkinek.<br>Csak ha teljesen ki vagy ürítve<br>Remélhetsz elvárt üdvödre,<br>Mielőtt fény hatna a lelkedbe<br>És öröm születhet szívedbe,<br>Mert az élet ezt így rendelte.

Lombhát erdejében történt,<br>elmesélem nektek tüstént.<br>Felvirradt a szép kikelet,<br>galamb kézbesít levelet.<br><br>Lakából kitette szárnyát,<br>el is foglalták a házát.<br>Kakukk koma volt a bűnös,<br>ez a madár nagyon trükkös.<br><br>Nem épít magának házat,<br>nincs benne semmi alázat.<br>Ismeri őt az egész erdő,<br>házán sosem lógott csengő.<br><br>Mikor galamb ezt megtudta,<br>rákiáltott a kakukkra.<br>Kérem szépen nem szép dolog!<br>Örömömben nem táncolok.<br><br>Na menjen innen szaporán,<br>barátokat is hoztam ám.<br>Velem van az egész erdő,<br>újra lesz a házon csengő.<br><br>Megszeppent a csalfa kakukk,<br>el is menekült madarunk.<br>Ha nincsen neked már semmid,<br>jó ha vannak barátaid.

Képeslapokon nézve az őszi táj<br>csodás színekben pompázó remekmű.<br>Jól körbenézve itt minden csupa sár,<br>virág helyett más nem nő, csak parlagfű.<br><br>Elvesztettem a pillanat varázsát,<br>hiába nézek körül nem találom.<br>Úgy tűnik fogta magát és tovább állt,<br>akkor is felkutatom, nem hibázom.