Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta<br>a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,<br>társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta<br>a Pynchon által írt Súlyszivárványt.<br><br>Kint, az intézet kövezett szakaszán<br>megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,<br>a nyitottsággal, a vakító fénnye,l a rontatlan<br>levegővel, és mindennel ami ott található.<br><br>Nézte amint a habzó hullámok<br>Rázuhantak a markáns sziklákra,<br>egy örökké nyugtalan tengernek<br>durva bölcsős ringatása,<br><br>és figyelte a pingvinek egy soros<br>menetét amint ügyetlen lábakon<br>a szédületes és szeles szakadék<br>peremén lassan cammogva haladtak.<br><br>Teltek a hetek amint csodálta<br>ezt a furcsa új világot, és a levelek<br>jöttek és mentek e Déli-sarknak<br>távoli sarkából és igaz otthona között.<br><br>De aztán egyik reggel, mint akit<br>megbabonáztak, különös és idegen<br>vággyal ébredt, hasonlóan mint<br>egy tengerészé az árboc kilátójában.<br><br>Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt<br>bakancsára, feltette sí szemüvegét<br>és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán<br>elindult a csillogó ismeretlenbe.<br><br>Eleinte az elméje gyermekkori<br>emlékek foszlányaival volt elfoglalva<br>amint egy hó ember mellett játszott,<br>de aztán a gondolatok lassan elapadtak.<br><br>Úgy látta az eget, mint egy hatalmas<br>jeges palota kupoláját és a földet<br>mint egy végtelen fehér szakaszt mely<br>újonnan esett hóból lett volna kigurítva.<br><br>Oly kitartó és sajátságos ritmussal<br>mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.<br>mint egy Hare Krisna hívő kántálása<br>melynek ellenállni jóformán nem lehet.<br><br>Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket<br>és leült, szíve telve volt a hó, a szél<br>és az ég mérhetetlen kísértetével, mely<br>határtalanul boldoggá és lelkesé tette,<br><br>és megvakítva a hideg fehér fény által,<br>hátra dűlve elaludt és elhunyt.

Gyere fussunk együtt az őszi széllel.<br>Fussunk, olvasszuk össze földet éggel.<br><br>Rohanjunk ketten egy szebb világ felé.<br>Legyen lelkünk fénye a csillagoké.

Színekre bontja a napfényt,<br>lenge szélben fodrozódik.<br>Réce legel a tó szélén,<br>terített asztal adódik.<br><br>Fűz borzolja fel üstökét<br>lepillantva a tópartra.<br>Felfedi madár rejtekét,<br>bizton nem így akarta.<br><br>Nád kaszálja a levegőt<br>szabjává érett levéllel.<br>Átugorva múló időt,<br>nem törődve késő ősszel.<br><br>Biccentek egyet a napnak,<br>szemnek lomb ad panorámát.<br>Itt bús gondolatok hagynak.<br>Köszön nékem egy üde virág.<br><br>Hát megnyugodott a lelkem,<br>itt elhagyta a gyötrő kín.<br>Természet. Örök szerelem.<br>Dús szépségével rám kacsint.<br><br>Kép:Saját

A szép kék zoknimat kimostam,<br>a mosógépbe én bedobtam.<br>Bűntény történt itt ez páratlan,<br>mert kezemben csak egy zokni van.<br><br>Hát kérem szépen ez nem járja,<br>már megint nincsen meg a párja.<br>De tudom én, hogy ki a tettes,<br>hát akinek a keze enyves.<br><br>Még sosem találkoztál vele,<br>de lehet ismerős a neve.<br>A kis csintalan zoknifaló,<br>komisz és pimasz zoknimanó.

Gyermekkorom emlékei közé tartozott,<br>hogy vidámak leszünk és boldogok.<br>Gyermekkorom képei már rég elhagytak.<br>Vágyaim, álmok immár hallgatnak.<br><br>Sors vihara cibálta szét a tetteket.<br>Ez legyen a vége? Az nem lehet!<br>Nem gyűrhet le engem a sötét félelem.<br>Adj hitet, erőt nekem Istenem!