Gondolataim úgy sodródnak mint áttetsző köd egy tó fölött,<br>miközben az idő egy befejezhetetlen témának<br>végtelen változatait folyamatosan szővi.<br>A múlt, a jelen és a jövő elveszíti jelentőségét,<br>és az élet bonyolult álmainak részese lesz.<br><br>Már nem vagyok fiatal, és gyöngülni kezdek.<br>Az élet soha nem volt könnyű, sőt<br>ifjú korom legfénylőbb idejében is<br>csalán nőtt a mályva között, és vércseppek<br>hagyták nyomukat az újonnan hullott havon.<br>A tiszta öröm pillanatai ritkák voltak,<br>és emiatt annál drágábbak.<br>Ezeket gondosan kell megőriznem.<br><br>Tudtam, mit jelent rabságban felnőni,<br>mert már gyermekkoromban láttam,<br>hogy milyen nagyra becsült a szabadság<br>amikor vérrel fizetik, de derűsebb napokon <br>és jobb években láttam tiszta <br>fehér hóval borított hegycsúcsokat,<br>és a lehülő szerelem parázslása után<br>az igaz szeretetet úgy tapasztaltam<br>mint egy növekedő tónak kiszélesedő partjait,<br>melynek mélysége és szélessége <br>a lelkemet éppen úgy bővítette.<br><br>Hajótörést szenvedtem és tűzben küszködtem.<br>Elvesztettem az eszem és mocsárba süllyedtem.<br>Ingaként lengtem két ellentétes énem pólusai között,<br>de az összes zivatar és hurrikán után<br>visszanyertem az erőmet, és szívem <br>kincses kamrájába rejtettem el a nyereséget.<br><br>Most már csak egy imám maradt,<br>hogy mikor szívem arra a finoman beállított <br>mérlegre kerül a halottak birodalmában:<br>legyen oly könnyű mint egy toll - és mint egy sólyom<br>melynek fejéről leveszik a csuklyát – szárnyra kelhessek <br>a nap felé, mert földhöz kötött fióka korom lejárt.

Nézem ,ahogy fekszel összeaszott testtel,<br>könnyeim hűsítik drága homlokodat.<br>Hálásan nézel rám láztól izzó szemmel,<br>pedig nem is tettem én érted oly sokat.<br><br>Bár lehelhetnék még beléd életerőt,<br>hogy újra nyíljon benned sok lélekvirág.<br>De tudom, rád borítanak bús szemfedőt,<br>és szegényebb lesz nélküled ez a világ.

A sas madár könnyedén kel szárnyra.<br>Enyhe szélben lassan magasabbra száll.<br>Én éber, lelkes szemekkel követem,<br>és részemre az idő csodásan megáll.<br><br>Villám sebességgel halad a gyorsvonat,<br>és a tarka, dombos táj szembe rohan velem,<br>A valóság nem más mint röppenő pillanat,<br>a csalfa idő viszont léha és féktelen.<br><br>Ilyen volt életem is: hosszú,<br>komor órák és csekély pillanatok,<br>de most hogy megőszültem<br>már az időn kívül vagyok.

Iskolában ülünk,<br>Mindig csak tanulunk,<br>Matekban szorzunk osztunk kivonunk összeadunk.<br><br>Magyar órán mindig,<br>csak a főnévről tanulunk,<br>mindig csak mesél mesél,<br>a magyar tanárunk.<br><br>Angol órán csak a<br>Workbookba, tanulunk<br>aztán meg a füzetbe<br>a szavakat leírjuk.

Végül Ithaka menedék lett<br>és a csarnokban ülve töltött hosszú órák<br>már nem tétlenségnek hanem beteljesülésnek számítottak.<br><br>Két oszlop közé keretezve,<br>és a derékig érő falon,<br>egy régi és kecsesen ívelt urna állt.<br><br>Mindkét oldalon, kilátás nyílt az Égei tengerre,<br>mélyen a kék víz néha meg lett szakítva<br>elegáns és színes vitorlás hajók áthaladásával.<br><br>És a fehér hab tisztán látszott mint<br>a hajó íja egyenletesen szántotta a hullámokat.<br>Valóban, mondta, én ide tartozok.<br><br>Pallasz Athéné már nem jött látogatóba,<br>erényei már rég óta szívében nyugodtak.<br>És Poszeidón most már biztosságosan távol maradt.<br><br>Néha összehúzta a szemét ahogy<br>a part közelébe pásztázta a vizet,<br>látta hogy delfinek ugranak ki a vízből<br><br>és pár pillanatig íveltek a tenger felszínén;<br>Poszeidón szigonya fel lett cserélve<br>Kalliopé éber szemével.<br><br>A vissza emlékezés és előre nézés egyesültek.<br>mint egy Küklopsz, szeme egyedülállóvá vált,<br>mintha minden tudás benne volna,<br><br>mintha ő lenne az egész világ.<br>És az idő, már nem órákban és percekben volna mérve,<br>és ő maga lenne a folytonos jelen.<br><br>Itta a borát és jól evett,<br>És oda figyelt ha voltak vendégek,<br>barátságát nyújtva és meséket mondva,<br><br>de főképpen a magány tette boldoggá.<br>Egyik délután, mikor egy hűvös szellő fújt a tenger felől,<br>Elborult mind azáltal amit tudott,<br><br>és amit cselekedett. Végtagjai elernyedtek,<br>és ajkai archaikus mosolyra húzódtak.<br>Végre az lett belőle aki ő mindig is volt -<br>Az archetipikus és halhatatlan hőse egy epikus cselekménynek.