Oximoronos gondolatsor… <br> <br>(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárt tükrös) <br>A csend az években, hónapokban kísérőjükként velük sunnyog, <br>A csend az órákban és percekben csak rohan, soha el nem kullog… <br>A csend az években, hónapokban kísérőjükként velük sunnyog. <br> <br>(Zárt senrjú -láncban életkép-töredékek… csokor) <br>Lett légyen az bár, <br>Cserepeket röpítő… <br>Csend is megy vele! <br>* <br>Lett légyen az bár, <br>Hókristály, zord surrogás… <br>Csend is megy vele! <br>* <br>Lett légyen az bár, <br>Rántottasütő napfény… <br>Csend is megy vele! <br>* <br>Lett légyen az bár, <br>Szerelmi viszálykodás… <br>Csend is megy vele! <br>* <br>Lett légyen az bár, <br>Pap, celebrált miséje… <br>Csend is megy vele! <br>* <br>Lett légyen az bár, <br>A halottak napi est… <br>Csend is megy vele! <br>* <br> <br>(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárt tükrös) <br>A csend az években, hónapokban mindenhol ott van, és nem szorong, <br>A csend az órákban és percekben is kap szót, mi ha kemény, az gong… <br>A csend az években, hónapokban mindenhol ott van, és nem szorong. <br> <br>Vecsés, 2018. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – Alloiostrofikus versformában. <br>

Még érzed, ahogy fogva tartja<br>a testem illatát az ágy.<br>Már érted, miként hagyja magára<br>a szerelmet a vágy.<br><br>Még érzed, ahogy a forró ölelés<br>a szíved mélyéig hatol.<br>Már érted, miként fáj a szenvedés,<br>amit leír most e toll.<br><br>Még érzed, ahogy lelkünk összeér,<br>a szívünk együtt zakatol.<br>Már érted, az életünk mit sem ér<br>egymás nélkül... valahol.<br><br>Még érzed, ahogy könny fakad,<br>ha nélküled kísért az árny.<br>Már érted, milyen szörnyű az,<br>mikor meggyilkol a magány.<br><br>Még érzed ajkadon a csókomat,<br>ajkadon csüngeni a szám.<br>Már érted, hogy mit veszíthetsz el,<br>ha nem vigyázol rám.

Néha<br><br>Néha összetévesztem<br>a mentális lázat ihlettel<br>és aztán törölnöm kell számtalan<br>oldalnak szövegezett törmelékét.<br>Mint Eliot mondta “egy száraz hónap<br>öreg embere” leszek “száraz<br>aggyal egy száraz évszakban”.<br><br>Se baj,<br>mert az élet nedve<br>- mint egy tekercselő kígyó -<br>még mindig táplálja a tudás fáját,<br>- és csodák csodája -<br>még egyszer láthatom<br>a rímet, a ritmust és az értelmet.<br><br><br>Szemtől szemben<br><br>Most, hogy öregszem,<br>és dér jelei<br>kezdenek mutatkozni<br>ritkuló hajamban,<br><br>végre szemtől szemben<br>kerülök magammal.<br>Képeket helyezek egymásba<br>azokból az időviselt én-ekből,<br><br>és számtalan magam-okból,<br>melyek által erőt nyerek,<br>és együtt összes egyéniségeimmel<br>bátran fontolgatom<br><br>a halál végzetes kapuját<br>melynek küszöbén állok,<br>és azt remélem hogy lényem<br>igazi természetével összeolvadok.<br><br><br>Elengedés<br><br>Szükségem van elengedni<br>nem csak viharos és zavaros múltam,<br>de minden birtokló pillanatot<br>idő-kötött jelenemben.<br><br>Égjen minden neheztelés, régi sajnálkozás,<br>elhalasztott lehetőség, elhamarkodott választás,<br>a halványuló memóriám temetési<br>máglyája tisztító tüzében.<br><br>Égjenek nem csak azok a csekély feszengések,<br>elhanyagolások, bizonytalanságok és félelmek,<br>de szintén azok a szenvedélyes pillanatok<br>melyek csak a különálló büszkeségem táplálták.<br><br>Örömömnek ne legyen más oka<br>mint azért mert süt a nap; kék az ég;<br>a pár szeretetteim kik még megmaradtak;<br>és a toll-könnyű szívem ha meghalok.

Tiszta ruhába öltözött a bűn,<br>hogy ne ismerjen rá többé senki.<br>Elvegyült a jók között keserűn,<br>nem tudta magát itt rájuk kenni.<br><br>Ki kéne találni valami cselt,<br>hogy sikerüljön amit szeretne.<br>Volt barátja, akit kedvelt,<br>szemével így a rontást kereste.<br><br>Meg is látta a hit rabságában.<br>Tőle tartott, ezért hát elszelelt.<br>Ivott egyet a düh kocsmájában,<br>átöltözött, és újra útra kelt.

Úgy ültek a bíróságban mint sötét baglyok,<br>és én, szegény patkány, bírálatuk áldozata lettem.<br>Pofám fel volt tépve mint egy nyúlszáj, és<br>válaszomat csak dadogni tudtam kérdésükre:<br>- Ön-vé-del-em volt, ura-im!<br>Nincs mi-ért bűn-hőd-nöm.<br>Láthatják kése mi kárt okozott,<br>Nem volt más hátra, magam is késhez kaptam,<br>hogy hamar véget vessek e csúnya dolognak.<br><br>De ők, sötét és komor baglyok,<br>ítéletükkel hamar elcsendítettek,<br>mondván hogy ismerik fajtámat,<br>és bármi ellenkezés részemről<br>csak még súlyosabbá teszi a vádat.<br>Íme, Párizs határain kívül elűzésre voltam ítélve,<br>és ráadásul hatvan sajogó botütést is kaptam,<br>Télen üres zsebbel még Párizsban is nehéz megélni -<br>s most a fagyott vadon a város falain kívül<br>lett a szánalmas igám és Kálváriám.<br><br>Isten veled, Párizs, te ravasz, vén szerető!<br>Remélem kocsmáidban sosem fognak csüggedni az ivók.<br>A bor mely oly bőkezüen ömlik a serlegekbe,<br>mindenféle népség bajainak marad legjobb gyógyszere.<br>Talán egy rövid ideig Pierre és Jacques<br>még emlékemre emelnek egy pár poharat,<br>egymás hátát veregetik, és játszósan<br>azon veszekednek hogy melyikük fizet,<br>de ha már eleget ittak, visszaemlékeznek arra<br>hogy nekik még mennyivel is tartozok.<br>E kölcsönt majd buzgón visszanyerik<br>volt szeretőm fehér combjai közt, míg én,<br>ki addigra már garantált eledel leszek<br>falánk farkasok fogai közt, kívánok<br>nektek egy jól fűtött és kellemes telet,<br>és könnyes szemmel végső búcsút veszek.