A mókus vidékre költözött,<br>megunta már a város zaját.<br>Szép vörös ruhába öltözött,<br>gondosan megfésülve haját.<br><br>Már én vagyok az erdő ura,<br>hisz nincsen nálam csinosabb.<br>Nekem viszont az nagyon fura,<br>hogy miért nem vagyok én boldogabb?<br><br>Most már nagyon éhes is vagyok,<br>de sehol sincsen itt egy pláza.<br>Enni, innivalót hol kapok,<br>vagy éhes maradok én már mára?<br><br>Az avarban talált egy gombát,<br>de lehet, hogy már az is bolond.<br>Ezzel sem rakja meg a gyomrát,<br>így a városba visszaosont.

Tenyerébe borította arcát a nyomor.<br>Bármerre is néz sok embert bajba sodort.<br>Látja düledező vályogviskók falait,<br>hallja szegény emberek keserves dalait.<br>Reménytelen küzdelem ró arcra ráncokat,<br>éhség és szomjúság von köréjük láncokat.<br>A kevély jólét ezen csak mulat nagyokat.<br>Kizárja arany kastélyából a bajokat.<br>Földre söpri asztaláról a maradékot,<br>ami mosolyra fakaszthatna néhány arcot.<br>Zsíros kezét saját patakjában mossa le,<br>a hatalom és önzés költözött a szívébe.

Elűzte az ősz a nyarat,<br>télig biztos itt is marad.<br>Gondolta, ha megérkezett<br>nem ereszti be a telet.<br><br>Épített is jó nagy várat,<br>így a tél hiába támad.<br>Nem veszi be az erődöt.<br>Jelenthet, majd a tél csődöt.<br><br>Tavaszt aztán befogadja,<br>együtt vigyáznak magukra.<br>Hiába jön, akkor a nyár,<br>távol tartja őt is a vár.<br><br>Készen is állt már a nagy terv,<br>ünnepli az ősz a sikert.<br>Rőtre festette a tájat,<br>rázott diót is, vagy százat.<br><br>Mikor a tél megérkezett,<br>hozott magával hideg szelet.<br>Megdermesztette a tájat,<br>porrá zúzta a kis várat.<br><br>Dugába dőlt az ősz terve.<br>Azóta is mondja egyre:<br>Nem csinálok ilyent soha,<br>hisz ez négyünknek otthona.

Bálba ment volna a csiga,<br>de nem volt pénze taxira.<br>Pedig csak egy órája van,<br>hogy elérje valahogyan.<br><br>Épp arra járt a barátja,<br>mondta szálljon a hátára.<br>Elviszi ő majd szívesen,<br>és el is indult lelkesen.<br><br>Csakhogy a kedves jó barát,<br>aki elvitte a csigát,<br>a teknős volt, így hát már ma<br>nem érnek oda a bálba.

Fogd a kezem, ha úgy érzem nehéz<br>az élet tüskékkel kivert útja.<br>Kedves szemed pillantása becéz,<br>ha fekszünk este egymáshoz bújva.<br><br>Ne engedd el soha, és fonjad át<br>ujjaiddal ujjaimat kérlek.<br>Így ébredjünk fel csendes hajnaltájt,<br>mint összeforrott szerelmes lelkek.