Tüzek égnek sápadt pusztán<br>rőt fényük imbolyog,<br>kunyhó mellett öreg juhász<br>hold fénye ráragyog.<br><br>Eltekint a messzi tájra<br>ráncok véste arccal,<br>merre csak lát ősi puszta<br>zöld terített asztal.<br><br>Lába mellett ül a társa<br>a hű juhászkutya,<br>az egyetlen lény akiben<br>nem kell csalódnia.<br><br>Utolsónak kelő napnak<br>biccent oda némán,<br>csendben, nyugodtan pergett le<br>élete a pusztán.

Holtak napján, ha kimegyek<br>csendes temetőbe,<br>borús könnyező arcomat <br>rejtem tenyerembe.<br><br>Amióta erre jártam<br>elszálltak az évek,<br>megfáradt idős szüleim<br>csak szívemben élnek.<br><br>Temetőkertben elnézek<br>balra, aztán jobbra,<br>mindenfelé kopottasan<br>áll elmúlás szobra.<br><br>Virágtengerek borítják<br>a sírhalmok végét,<br>akik itt nyugszanak ők már<br>meglelték a békét.

Dideregnek a levelek<br>hűvös őszi szélben,<br>lassan peng az idő húrja<br>szerteszét tört fényben.<br><br>Álmodni készülnek a fák<br>gyűl alattuk avar,<br>fülükbe altatót susog<br>a tél tolta vihar.<br><br>Fa odvába mókus gyűjti<br>téli betevőjét,<br>csinosítja, kibéleli<br>puha menedékét.<br><br>Szarvas túrja avar alját<br>makkot szed a földről,<br>büszke fejét égnek veti<br>nem gondol jövőről.<br><br>Szeretem elnézni őket,<br>így őszi reggelen.<br>Csendes, puha látványukra<br>a lelkem megpihen.

Hosszú utat jártam én be<br>ezen a világon.<br>Célként érve el a reményt<br>megleltem a párom.<br><br>Megosztottuk mi egymással <br>a hitvesi nyoszolyát.<br>Megtaláltuk a szerelmet<br>átélve sok csodát.<br><br>Társam lettél szerelmesem,<br>nem csupán szerető.<br>Tőled, ami elválaszthat<br>nem más, csak temető.

Szedtem már életemben sok rózsát,<br>illatoztam bimbódzó virágát.<br>Bánat nélkül nincs öröm sohase,<br>megszúrt már alattomos tövise.<br><br>Szerelemnek társa lett a féltés,<br>megtalált engem is kísértés,<br>fogd hát óvatosan meg a rózsát,<br>szeretetre váltva hervadását.