Húzza a szánt az öreg Varga,<br>ráncoktól szabdalt fagyos arca.<br>Szánjára rőzsehalmot kötött,<br>súlya alatt nagyokat nyögött.<br><br>Fagyott könny borítja arcát,<br>megvívja hát utolsó harcát.<br>Kitől kérhetne segítséget,<br>hisz nem látja az ellenséget.<br><br>Be kell fűtenie hideg házát,<br>nem tudta fizetni a számlát.<br>Kamrája is üres most már,<br>az egér is a szomszédba jár.<br><br>Messze van még a nyár melege,<br>akkor talán jobb lesz az élete,<br>már nem kell fázni dunna alatt,<br>jaj úgy várja már langyos tavaszt.

Feküdtél a fűben csendben<br>hajnaltájt a hűvös kertben,<br>meredten nézted az eget<br>én meg téged, a hű ebet.<br><br>Itt hagytál hát mindörökre<br>csak így összegömbölyödve,<br>búcsúztál a kutyaléttől<br>könny csalódik szemeimből.<br><br>Te mindíg hű társam voltál<br>nem kértél, de mindíg adtál,<br>fuss vidáman égi réten<br>utadon béke kisérjen.

Rossz költőként élni csak álandó bánat,<br>rogyadozó omló falú lelked, házad.<br>Verseidet csak talán a rigó fütyüli,<br>soha senki nem mondja, hogy kell neki.<br><br>De a sok híres, akiket ünnepelnek,<br>ha csak egy szavuk is szólal, hát figyelnek.<br>Csodaszép az életük, remekelnek ők,<br>könyvek hadait töltik meg a jó költők.<br><br>Mikor a rossz költő hazafelé ballag<br>kavarog benne sok rímbeszedett maszlag,<br>szakadt kabátját összehúzza hát magán,<br>hisz benne, hogy nagy költő lesz egyszer talán.

Csodák csókját hozza szél<br>érezheti mind, aki él.<br>A frissen sült kenyér illatát,<br>hogy este együtt a család.<br>A szomszédban zongoraszó hallik,<br>az idő hajgumiként nyúlik.<br>Nyílnak a kertben a virágok,<br>össze simulnak idegen világok.<br>Az élet örömhangon zenél,<br>a szépség nem a nagy dolgokban él.

Többet várni, mit ad nekünk<br>elszaladó élet,<br>olyan, mint a mennyek fölé<br>tenni fel a lécet.<br><br>Lapot húztam huszonegyre<br>nem tudom mit várok,<br>vad kalandba vágtam magam<br>sorsom arcon hágom.<br><br>Lehet, hogy már holnapután<br>nyúl viszi a puskát,<br>benne van ez a pakliban<br>vállalom a buktát.