Aki SAS behívóval vonatozott idáig… meditálni. <br> <br>Van úgy, hogy két nap irtózatos lassan telik el, <br>Sötétség nem cseréli le magát, verőfénnyel. <br>Látjuk is, az égbolt beborított lőporfüsttel. <br> <br>Jégből, saját kézzel faragott padunk van, a lövészárokba, <br>De beleülni olyan, mintha benne ülnél katasztrófába! <br>Most, nem tudom, mióta, csak ülök és várok! <br>Most, nem tudom, mióta, imákat kántálok! <br> <br>Most csak elvagyok és elmerengek a semmibe… <br>Most csak elvagyok, érzem magamat a semmibe… <br>Most csak elvagyok, tudom, hogy nem vesznek semmibe. <br> <br>Várok a semmiben a semmire, de nem tudom hány már az óra! <br>Várok a semmiben a semmire, ki tudja… élünk virradóra? <br>Várok a semmiben a semmire, otthon… szeretnek még az óta? <br> <br>Csak várok és tudom, hamar lehetek enyészeté, végzeté, <br>Csak várok és tudom, egész magam is lehetek veszteséggé! <br>Csak várok és tudom, egy lövés, reményt fagyaszt merevült jéggé! <br> <br>Csillagok világítanak, de nem kutatják a múltat, <br>Csillagok, fényesek, de hóban nem mutatják az utat! <br>Csillagok, ott fent mutatják holtaknak az ösvény utat! <br> <br>Néha kinézve a lövészárokból, merengek a semmibe… <br>Néha kinézve… nagyon elmerengek, miért kerültem ide? <br>Néha kinézve… nem is értem, hogy miként keveredtem bele? <br> <br>Néha… sokszor nehéz itt a szolgálat, <br>Néha… sokszor emészt a nagy búbánat. <br>Néha… sokszor, fázósan élem mákat. <br> <br>Itt parancsra megy minden és elmenekülni nem lehet, <br>Sokszor még vékony hajszál sincs, mi megtartaná életet. <br>Itt nincs szívesség, ilyet nekem itt senki nem tesz, <br>Úgy tűnik, Isten akarata, mi lesz, mi nem lesz! <br> <br>Vajon, lesz-e még nyár és vajh' én azt megérem? <br>Vajon, lesz-e még tavasz, és vajh' azt megérem? <br>Vajon, lesz-e holnap, addig is ezt túlélem? <br> <br>Várok a semmibe és vajon eljön-e az én golyóm? <br>Várok a semmibe és meggyúrjam-e már a hógolyóm? <br>Várok a semmire, de, hiába, tán' nem jön el az én golyóm? <br>Várok a semmire, ha, én nem gyúrom meg, nem üt le hógolyóm? <br> <br>Csak egyedül ülök a jégpadon, gyakorlatilag odafagytam, <br>Csak egyedül ülök, maradandón, eddig hiába is harcoltam? <br>Csak egyedül ülök és az otthonomon hosszasan elmerengek, <br>Csak egyedül ülök és a fejem mellett becsapódnak lövések! <br> <br>Itt ülök a semmiben ásott gödörben, nézem a fegyveremet, befagyott! <br>Itt ülök a semmiben ásott gödörben, a fegyverem, már előttem halott! <br>Itt ülök a semmiben ásott gödörben, benne, de a lelkem… hitehagyott. <br> <br>Lesném én otthon a szép kandalló-lángokat, <br>Fáradatlanul raknák rájuk hasábokat! <br>Célok nélkül, itt végzem én, pontos fejlövéssel? <br>Itt a semmiben, minek törődni kicsiséggel… <br> <br>Itt várok a semmire és lám, hóvihar most meg is kezdődik, <br>Arcom nem olyan piros, de, a hátam is olyan nagyon fázik. <br>Alattam a jég felmelegedett, a jégpad lassan elmállik. <br> <br>Nekünk, frontkatonáknak is vannak vágyaink, de a sorsunk a kötőfékünk, <br>Mi is lenne velünk, meg fronttal, ha kijelentenénk, hogy mi szabadon élünk? <br>Itt bizony lőnek, robbantanak, lélek zugába visszabújunk, mikor félünk… <br> <br>A semmiben nincsenek álmok és nem léteznek mesés tervek, <br>A semmiben is tömegével vannak élhetetlen életek. <br>A semmiben hatályukat vesztik mind az őszintétlenségek… <br> <br>A semmiben csak a semmit akarhatják elvenni, <br>A semmiben csak topogással sem lehet fejlődni. <br>A semmiben lehet maradék hitet elveszteni. <br> <br>A januári égbolt pehelykönnyeket hullat, <br>A napsugár sűrű felhők mögött, bújva koslat. <br>Békés, csendes, meghitt érzések, itt nincsenek, <br>A nyugalom partjai, nagyon viharvertek. <br>Az idő itt végtelen, nincs finom fuvallata... <br>Mindent beterítve még tovább száll fent, magasba. <br> <br>Vecsés, 2016, augusztus 17. - íródott sok versszak: anaforásban és belső rímesben. <br>

Hős katonáink csak meneteltek <br>És Don kanyarban halálra leltek. <br>Ezerkilencszáznegyvenhárom-januárba <br>Katonát, munkaszolgálatost halál kaszálta. <br> <br>Nem állt mellettük a magyar Hadisten, <br>Nem volt esély… semmi győzelemre itten. <br>Nélkülöztek, éhesen elcsigázva küzdöttek, <br>A hős katonák a parancsnak eleget tettek. <br> <br>Kitartás (!) volt a parancs mindhalálig <br>Közben a hó betemette őket állig. <br>Nem volt mit enniük, és nem volt meleg ruha, <br>Katona, munkaszolgálatos így sem volt puha. <br> <br>Borzalmak borzalmát állták ki, <br>Mindenki csak parancsra ment ki. <br>Irtották katonát és munkaszolgálatost, <br>Akkor volt a módi; haza ezt kívánja most! <br> <br>Az oroszok által lelőtt lovat ettek, <br>Latrinára, jeges hóba kúszva mentek… <br>Kínjukba havat ettek nagy-kanállal, <br>Dacoltak hideggel, gránáttal, halállal. <br> <br>Parancs vitte őket, el a családtól; csatába. <br>Tél tábornok meg átküldte őket a halálba. <br>Az orosz téltől, fegyverektől odavesztek, <br>Fülsértő hangon, halálosan dörögtek. <br> <br>Kínhalált szórtak, a katyusák, a lövegek, <br>Aknatűzben bújtak bele… földbe emberek. <br>Győzött a tél és amerikai fegyver, <br>Nekünk, nem volt ruhánk és kevés a fegyver. <br> <br>Lánctalpakkal agyon taposták embereket, <br>Megalkották a Don-kanyari mészárszéket. <br>A végső enyészet átment az elmúlásba, <br>Sokakat csak elástak egy fagyott árokba. <br> <br>Akik életben maradtak helytálltak, <br>Eleget tettek a magyar virtusnak. <br>Örökre emlékezzünk rájuk szeretettel, hálával, <br>A kezünkben egy gyertya meleg lángjával és imával. <br> <br>Vecsés, 2011. január 19. – Kustra Ferenc József <br>

Mama szeretsz e akkor is engem,<br>mikor egy kicsit morcos vagyok,<br>s dacolok véled, ha nem az van mindig,<br>amit hirtelen én akarok?<br><br>Mama szeretsz e akkor is engem,<br>amikor kicsit rosszabb vagyok,<br>s összekenem a szép, új ruhámat,<br>vagy sáros tócsában tapicskolok?<br><br><br>Mama tudod, én mindig szeretlek,<br>akkor is, mikor durcás vagyok,<br>csak kicsi szívem nem érti még meg,<br>hogy értem van minden, s szeretsz nagyon.<br><br><br>Igen kicsim! Én nagyon szeretlek!<br>Te vagy a csillag, mely nékem ragyog,<br>s nincs más boldogabb ember a földön,<br>mint én, mikor végre veled vagyok.<br><br><br>Gyöngül a karom. Múlik az élet,<br>de míg csak élek, imádkozom,<br>kérem az istent, őrizzen téged,<br>s ez lesz az utolsó gondolatom.

Leszek még álmaidban éjjel<br>a hőn áhított szerető, <br>ki nem vádolt. Szótlanul elment, <br>de vissza többé sose jő. <br><br><br>Leszek vágy, mikor az álom<br>kibontja kócos fonalát, <br>s álmodban oly mélyen várod,<br>ha szívedben lüktet a magány.<br><br>Leszek egy emlékkép a múltból,<br>mely kísér egy életen át,<br>s lehunyva szemed íriszében<br>játszin elilló délibáb.<br><br>Mely ott lebeg, míg tétovázol<br>álmok és ébrenlét között, <br>s vak tükör, mely az arcom rejti, <br>de nem látod jól, mert megtörött. <br><br>Leszek papírlap naplód mélyén, <br>mely megőrzi féltett titkaid, <br>vagy mécses, mely pislákol éppen, <br>s arcodra sápadt fényt vetít. <br><br>Leszek még szíved legmélyében<br>emlékkép, amely felsajog, <br>s álmodban százszor visszasírod<br>az elhibázott tegnapot.<br><br>Leszek csillag az éjszakában<br>mely holdvilág fénynél beköszön, <br>de elérni nem tudod mégsem, <br>S majd könnyeiddel küszködöl.<br><br>Hiába múlnak el az évek, <br>álmodban mindig ott leszek, <br>mert ily forrón, szelíden, féltőn, <br>soha senki sem szeretett.

Egy kicsit több<br>Egy kicsit több jóság kellene ebben a rút világban,<br>több szeretés, és ölelés könnyektől nedves éjszakákban.<br>Kicsit gyöngédebb érintés abban a furcsa félhomályban,<br>hol nem érzi már a két kezünk azt az ölelő erős vállat.<br>Egy kis megértés kellene, mikor ott ülünk méla gyászban,<br>s őszinte részvét, mely tükrözi, fontos lehetsz még másnak.<br>Segítség annak, ki gyönge, kezet nyújtani bátran,<br>S embernek lenni életünk bajoktól rengő viharában.<br>Kicsit több erő! S remény! Hogy hinni tudjunk még másban,<br>Akkor is, mikor szívünkben keserű csalódás van.<br>Sok-sok erő és akarat! Hogy ne győzzön le a bánat,<br>s leküzdjünk minden akadályt, s higgyük: még szebb idők várnak.