Mikor megszülettem, nagy vár állott, <br>Megöregedtem, már majd' elmállott. <br>Nincsen már belőle, csak kőhalom, <br>Ahogy nincs menedék… csak fájdalom. <br> <br>Komor, háborús éveket éltem meg, <br>Nem volt benne mese, csak élet… beteg. <br>Pedig váram oltalmat adhatott volna, <br>Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura! <br> <br>Már tudom, nekem csak kaloda jutott, <br>Meg pofon és elviseltem, mint kokott. <br>Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól, <br>Már tudom, együttműködtem, de nem jól. <br> <br>Együttműködésből alávetettségem lett <br>És ez a mocskos élet nyakig eltemetett. <br>Így mindig alulról szemléltem a világot, <br>De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot. <br> <br>Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba. <br>Más igazának alá vetni magad, balgaság. <br>Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba <br>Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság. <br> <br>Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul? <br>Élet kérdésein merengek, filozofálok. <br>Élet zaját még hallom, ez látomásomul <br>Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok? <br> <br>Lelkemnek égő éhe kerget a térre, <br>Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok, <br>De sohasem… ott sem nézhetek az égre, <br>Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok. <br> <br>Kiégett lelkem, majd összerogy és vége, <br>De sorsom még van, életben, a mában tart. <br>Nekem a saját rom életem a kolonca, része, <br>Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart. <br> <br>Még a téren sem nézhetek fel az égre <br>Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak <br>Mert így alakult az én sorsom… a szemébe! <br>Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak. <br> <br>Már tudom, nekem csak kaloda jutott, <br>Meg pofon és elviseltem, mint kokott. <br>De sorsom még van, életben a mában tart. <br>Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart. <br> <br>Lelkemnek égő éhe kerget a térre… <br>Még a téren sem nézhetek fel az égre… <br> <br>Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József <br>

A nyelv egy hű szerető,<br>És remek a szolgálata,<br>Hát jól vigyázzunk rá,<br>Mert az emberiség diadala.<br><br>A költő ajkán édesítve<br>Messze hangzik zenéje,<br>Tisztelettel bánjál vele<br>Hogy minden ember megértse.<br><br>Bárhova magaddal viheted,<br>Mert a szép szó igaz szeretet.<br>Bája nélkül mit is tennénk?<br>Mint majmok az ágak kőzt lézengnénk.

Minden évben, ha égnek a gyertyák, s eljön az advent ünnepe,<br>imádkozom, és azt kívánom, ez az ünnep most más legyen.<br>Legyen melegebb. Úgy, mint régen, mikor mi voltunk gyermekek,<br>s gyertyafény mellett üldögélve úgy vártuk ezt az ünnepet.<br>Visszagondolok mikor még nem süvített így a tél szele,<br>s lázasan vártuk, vajon mit hoz majd a szeretet ünnepe.<br>Tavaly még jó anyám is itt volt. Ősz haján ült a tél dere,<br>s most a magasból kíván nékünk áldott és békés ünnepet.<br>Mit kérjek én most? Ajándékot? Nem hoz oly örömet nekem,<br>hiszen üres lett szinte minden, nem vonz már néha semmi sem.<br>S mégis: ahogy a gyertya csonkja viasztól csordul, meglelem<br>magamban azt a békességet, amit régóta keresek.<br>Meleget érzek, ami fűti kóbor, megfáradt szívemet,<br>s úgy érzem minden dobbanásban, ez az ünnep most más lehet.<br>Mindig lesz szép, és mindig lesz jó is, csak akarnunk kell, hogy így legyen!<br>Szeressünk! Bízzunk! Ne adjuk fel! Kell, hogy győzzön az értelem!

Csak egy porszem a végtelen<br>mi világomba veszett,<br>határtalan univerzum<br>ködéből épült makett.<br><br>Tárgyiasult gondolatok<br>testet öltenek lassan,<br>meg sem született csillagok<br>rejtőznek el a napban.<br><br>A remény is kudarccá vált <br>felbukott a szerencse,<br>apránként kiszárad minden<br>cseppekkel telt medence.

Hó lepte alak ül a padon<br>némán mered maga elé,<br>napfény csillan rajt a havon<br>hólé válik emlékekké.<br><br>Minden cseppje bánatot mos ki<br>megfáradt, nyomorgó szívéből.<br>Érdemes- e hát tovább élni,<br>vagy elég volt-e bús létből?<br><br>Nem töpreng az élet értelmén<br>elfogytak már a vágyai,<br>ráfagynak vízcseppek ékszerként<br>és elszakadnak láncai.