Elkerülsz engem, messze tűntél,<br>mint az utolsó esti fény,<br>amely halványan világítva<br>a sötétségben elenyész.<br>Menj csak tovább! Ne hidd, hogy győztél!<br>nem vagyok olyan ledér<br>mint hitted, csak annyira bántott<br>az az átkozott büszkeség.<br>Ma még sötét odúban járok,<br>orrom marja a zöld penész,<br>de holnap már mindent másképp látok<br>előttem ott lebeg a cél.<br>Most elfordulsz, mint a napraforgó,<br>de hiába vagy olyan kevély,<br>én csak azért is megtalálom<br>a kárpótlást a könnyekért.<br>S akkor, amikor ráébredsz majd,<br>számodra mit jelentek én,<br>hiába vársz, hiába jönnél,<br>nem találsz mást, csak puszta dért!

Egy vagyok én is a sok anya közül,<br>ugyanúgy féltem, szeretem,<br>akik egykor a szívemből jöttek<br>megszépítve az életem.<br><br>Értük áldoztam hosszú éjszakákat<br>olyan boldogan, türelmesen,<br>nem is érdekelt az idő múlása,<br>míg kárpótoltak csillogó szemek.<br><br>Vékony kis hangok, tétova léptek,<br>mennyire szép volt! Istenem!<br>Amikor először hallottam tőlük<br>selypítve, anyát szeretem.<br><br>Mikor esténként karomba zárva<br>csöpp kis szemükben láttam a fényt,<br>messzire űzött minden gondot,<br>kárpótlásul a könnyekért.<br><br>Elmúlt az idő. Nyúlnak az árnyak,<br>sűrű hajamra dér szitál,<br>szívemben őrzök minden percet,<br>átlépve idők fátyolán.<br><br>Ma már messziről, féltve őrzöm<br>léptüket, s minden dobbanás<br>kopott szívemből hozzájuk száll,<br>de már nem hallja senki más.<br><br>Lelkem sajog, és gyöngyöző cseppje<br>torkom szorítva járja át,<br>s fáradt arcomon végigfolyva<br>szívem melegség járja át.<br><br>Magam vagyok, de mégse bánom,<br>ajkam is értük mond imát,<br>Istenem segítsd, óvd meg őket,<br>már csak ezt kérem, semmi mást!

Anya! Látod, itt vagyok én is,<br>még most is ugyan úgy álmodok,<br>arról a régi szép időről,<br>mely a lelkemben ott ragyog.<br><br>Ahol nem volt, mi közénk álljon,<br>s gonosz érdek még nem honolt,<br>Azok az édes, régi álmok,<br> most is azokról álmodom.<br><br>Anya. Tudod, még most is várom,<br>hogy egyszer újra átölelj,<br>ne szólj semmit, csak karod kitárva<br>várj, amíg hozzád érkezem.<br><br>És én repülök, szívem kitárva,<br>nem lesz már ami visszatart,<br>hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer<br>Leromboljuk a gátakat.<br><br>Anya. Félek. És féltelek téged!<br>Hiszen az idő oly gonosz!<br>Előttem sötét, ijesztő árnyak,<br>s vörös ruhájú démonok.<br><br>Hiába kérem, hagyjatok békén!<br>Had tépjem szét a gátakat!<br>Hiszen nélküled nincsen semmim!<br>S oly közel van az alkonyat!<br><br>Anya! Tudod, én most is várlak,<br>s magamban félve suttogom,<br>engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,<br>amely közénk áll, hisz tudod.<br><br>Hozzád száll minden imádságom<br>álmatlan, borús alkonyon,<br>ne hagyj itt engem sötét homályban!<br>Szeretlek Anya! Jól tudod!

Széltől rezdülő suttogó nyárfák,<br>mért nem mondjátok meg nekem,<br>mit suttognak a rezzenő ágak?<br>Merre menjek, hogy jobb legyen?<br><br>Menjek kavicsos folyóparton?<br>Véresre szúrja talpamat!<br>Vagy csak sodródjak messze az árral,<br>mint egy tétova gondolat?<br><br>Menjek lenyúló ágatok közt,<br>melyet a vihar hajtogat?<br>A hajló ágak, mik sírva nyögnek,<br>megkarcolják az arcomat.<br><br>Magasra nyúló, suttogó nyárfák,<br>ti már sok mindent láttatok!<br>Merre van fény, mely rám világít,<br>keresztültörve az ágakon?<br><br>Merre van tűz, mely melegít engem?<br>Hisz nektek érzi az ágatok!<br>De én itt vagyok nyirkos hidegben,<br>s ha nem segítetek, megfagyok.<br><br>Széltől rezdülő suttogó nyárfák!<br>Mondjátok meg, hogy mit tegyek!<br>Ne hagyjatok itt ázva-, fázva,<br>hol már nem maradt semmi sem.<br><br>Vigyetek el a zúgó széllel,<br>amely tépi az ágatok,<br>olyan gyorsan, hogy ne tudjon fájni<br>semmi, amit most itt hagyok!

Hol van már az a kristálytiszta dallam,<br>amit még akkor dúdoltál nekem,<br>Amikor először kértél fel táncra,<br>s félénken fogtad a kezem?<br><br>Hol vannak azok a kristálytiszta hangok,<br>melyek oly szépen hangzottak nekem,<br>valahol eltűntek messze a térben,<br> már a hangod is olyan rekedt.<br><br>Hol van már az az őszinte érzés,<br>hová tűnt az a nagy szerelem?<br>Magával vitte az idő múlása?<br>Szinte már alig emlékezem.<br><br>Nincsen már szó, és elhalt a dallam,<br>a messzeségben már elveszett,<br>de az emlékét ma is úgy őrzöm<br>lelkemben, mint a kincseket.<br><br>Szerettelek. És oly forró tűzzel,<br>mit feledni nem tudok sosem,<br>pedig az óta ki tudja hol vagy?<br>Már senki sem fogja a kezem.<br><br>Ma már a lelkem annyira más lett,<br>nem vágyom rád, már messze vagy,<br>annyira szép volt, mit nékem ígértél,<br>de ígéret volt csak, üres szavak.<br><br>Messziről mégis azt kívánom néked,<br>találd meg majd a tiszta hangokat,<br>amely a tested, lelkedet átjárva<br>bűvös szavakkal utat mutat.<br><br>Találd meg azt az elmúlt boldogságot,<br>mi egykor valahol félbeszakadt,<br>s őrizz meg engem szíved mélyében,<br>mint emléket, amely tiszta maradt.