Mit bánom én azt, hogy kik voltak ősei,<br>És hogy milyen nyelven beszélnek szülei.<br><br>Lépjen szembe velem mosolygó arcával,<br>Fogadjon el engem erénnyel, hibával.<br><br>Süllyedő világban együtt botladozzunk,<br>bármily nehézségben mi együtt maradjunk.<br><br>Csak legyen mellettem, kinek szép erénye,<br>csillogjon szemében megértésnek fénye.<br><br>Legyenek alkalmak, mikor szépet mondunk,<br>melytől tiszta szívből elcsuklik a hangunk.<br><br>Életünk teljen el egymás mellett állva,<br>végzet által legyen bármelyikünk árva.<br><br>Sírig megmaradjunk egymásnak támasza,<br>közös boldogságunk igaz varázslata.

Tehetsége csodálatos<br>És nevéhez fűződik a világirodalom,<br>melyről bölcsen s bőven írt,<br>Színesen és szabadon.<br><br>Az idegenben, és az angolok közt,<br>Mégis magyar maradt,<br>Még akkor is ha irodalmuk<br>Jóval hozzá ragadt.<br><br>Saját regényei csodás események.<br>Búval és örömmel zajlik bennük élet.<br>Vannak bennük remények,<br>És lappang bennük végzet.<br><br>Mire barátai már menekvést ajánltak,<br>Ő hűséges maradt szokott hazájának.<br>De sajnos a végén minden csak hiába! <br>A megbolondult nemzet nem hitt hű fiába.<br><br>Letartóztatták, aztán elcipelték.<br>Az utolsó reményét végleg megszüntették.<br>Durván, eszetlenül verték szegényt agyon,<br>És teste halkan, bénán, feküdt az avaron.

Majd később, mikor ébren ér a hajnal,<br>s nem talál már fátyolos szemed,<br>akkor érzed, mit jelentett néked,<br>s milyen szép volt ez a szerelem.<br>Majd később. Most nem értenéd úgysem,<br>milyen sokat ártottál nekem,<br>nem láttad az arcom könnyben úszva,<br>s mily fájdalmat okoztál nekem.<br>Majd később. Ha majd álmodból felébredsz,<br>s keresnél, de nem leszek veled,<br>bús magányban, éji sötétségben<br>nem lesz, aki ott legyen veled.<br>Majd később. Mikor annyira hiányzom,<br>hogy a lélegzet is fáj már nélkülem,<br>akkor fogod megérteni végre,<br>mért mentem el tőled hirtelen.<br>Majd később. Mikor leszáll majd az este<br>rád terítve égi köpenyét,<br>nehéz súlyként vállaidat húzva,<br>sötétbe ránt, s nem látod a fényt.<br>Mikor majd a kezedet kinyújtod,<br>s nem érint csak nyirkos kőfalat,<br>melyről könnyként gyöngyözik a pára,<br>könnyeivel mosva ujjadat.<br>Akkor fogod megérteni végre,<br>hogy magad vagy, s nem lesz senki sem,<br>s mennyire fáj egyetlen egy szó is,<br> éles tőrként szúrva szívedet. <br>Majd később. Ha már visszasírnál engem,<br>s könnyeidben szinte elveszel,<br>akkor bánod mért hagytál elmenni, <br>de akkor már késő. Nem leszek.

Ha nem védesz<br><br>Ha nem védesz, kibe kapaszkodjak,<br>ki fogja meg majd a két kezem?<br>Ha lábam gyönge, és erőm már elhagy<br>ki az, aki támaszom lehet?<br>Ha nem féltesz,és nem aggódsz értem,<br>ki kíséri a lépteimet?<br>Ki lesz az, aki vállam átkarolva<br>kézen fog majd, és haza vezet?<br>Ha nem szeretsz, miért is várjak?<br>Nekem sincs másik életem!<br>Csak most van, messze a holnap,<br>s ki tudja, jut e még nekem<br>friss levegő, mely arcom átjárva<br>felüdíti a fáradt testemet,<br>mint a harmat, frissítő varázsa<br>mely lelkembe új erőt lehel.<br>Jut e még nekem szeretet, béke,<br>hisz nem holnap, most kell énnekem<br>minden szép, mit elém tár az élet,<br>még mielőtt messze elmegyek.<br>Most akard, és most engedj szeretni,<br>hisz úgy múlik el az életünk,<br>mint a perc, mit álmainkban élünk,<br>s olyan sokszor észre sem veszünk.<br>Ha nem védesz, mit reméljek tőled?<br>S ha nyugalmat nálad nem lelek,<br>elmegyek, hol biztonságra lelve<br>átölelik reszkető kezem.

Arcodon égő tűzvirágok,<br>úgy csillog most a két szemed,<br>kezed is forró. Lázasnak érzem:<br>miért nem szóltál énnekem?<br><br>Jöttem volna a viharos széllel,<br>hogyha kell, veled legyek,<br>lázas homlokod megsimítva<br>ott legyek, s fogjam a kezed.<br><br>Jöttem volna az esti széllel,<br>hogy megsimítsam az arcodat,<br>veled lennék, ha kell majd egy támasz,<br>s átöleljem a válladat.<br><br>Úgy mennék hozzád. Valami mégis<br>annyira fáj, és visszatart,<br>vajon szükséged van e még énrám?<br>Hiszen lélekben messze vagy.<br><br>Valami megtört már a légben,<br>s magába zárja a hangokat,<br>Ködfátylat terít szerteszéjjel,<br>eltakarva az arcokat.<br><br>S mégis. Valami visszahúz hozzád,<br>mint egy féktelen gondolat,<br>nem kell más, csak perceket kérek,<br>hogy tudjam, jól vagy, és lássalak<br><br>Mosolyogni, és szemedbe nézve<br>lássam, hogy örömtől ragyog,<br>akkor talán megnyugszom én is,<br>hisz aggódom érted, jól tudod.