Arcodon égő tűzvirágok,<br>úgy csillog most a két szemed,<br>kezed is forró. Lázasnak érzem:<br>miért nem szóltál énnekem?<br><br>Jöttem volna a viharos széllel,<br>hogyha kell, veled legyek,<br>lázas homlokod megsimítva<br>ott legyek, s fogjam a kezed.<br><br>Jöttem volna az esti széllel,<br>hogy megsimítsam az arcodat,<br>veled lennék, ha kell majd egy támasz,<br>s átöleljem a válladat.<br><br>Úgy mennék hozzád. Valami mégis<br>annyira fáj, és visszatart,<br>vajon szükséged van e még énrám?<br>Hiszen lélekben messze vagy.<br><br>Valami megtört már a légben,<br>s magába zárja a hangokat,<br>Ködfátylat terít szerteszéjjel,<br>eltakarva az arcokat.<br><br>S mégis. Valami visszahúz hozzád,<br>mint egy féktelen gondolat,<br>nem kell más, csak perceket kérek,<br>hogy tudjam, jól vagy, és lássalak<br><br>Mosolyogni, és szemedbe nézve<br>lássam, hogy örömtől ragyog,<br>akkor talán megnyugszom én is,<br>hisz aggódom érted, jól tudod.

Nem hallgatsz rám, hiába kérlek,<br>úgy bánt, hogy nem hiszel nekem!<br>Miért akarnék rosszat néked,<br>hiszen te vagy a mindenem!<br><br>Közel vagy. Mégis oly távol,<br>mintha nem lennél itt velem,<br>nem szólsz, csak riadtan nézel,<br>akár egy furcsa idegen.<br><br>Szeretlek. Tudod, hogy így van!<br>Nem bántalak, csak védelek!<br>Nem bírnám ki, ha összetörnék<br>törékeny, gyönge szívedet.<br><br>Olyan vagy, akár a nádszál,<br>mely a viharban megremeg,<br>reszketve erős szelétől,<br>úgy féltelek, hogy tönkre tesz!<br><br>Ne engedd! Annyira szép vagy!<br>Annyi sok minden vár reád!<br>Lehetsz még boldogabb mással,<br>kinek csak te vagy, senki más.<br><br>Légy erős. Temesd a múltat!<br>Segítek majd, míg talpra állsz,<br>hisz tudod: tiéd a szívem<br>mélyében minden dobbanás!

Rád gondolok. Messze vagy tőlem,<br>mégis te vagy a mindenem,<br>olyan hosszú a perc, az óra,<br>amikor nem vagy itt velem.<br><br>Mennék hozzád, de nem tudom hol vagy,<br>mindenhol magas kőfalak,<br>nem látok át, elválaszt tőlem,<br>és az ajtó már zárva van.<br><br>Mit mondanék? Hiába szólnék,<br>úgy sem hinnéd már el nekem,<br>pedig nélküled sivár minden,<br>értelmetlen az életem.<br><br>Mintha dohos falak közt ülnék,<br>melyet a penész elborít,<br>párás levegőt szív a tüdőm be,<br>s fullasztó fájdalom hasít<br><br>mellkasomba, és végigfut rajtam,<br>keresztüljárva mindenem,<br>s éppen úgy fáj, mit akkor érzek,<br>amikor nem vagy itt velem.<br><br>Rád gondolok. És tűnődöm egyre,<br>jössz e még? Vajon hazatérsz?<br>Én még itt várlak, karom kitárva,<br>akár egy biztos menedék.

Ne ott keress, hol ragyog a napfény,<br>s csillámot vet a homokon,<br>ott keress engem a kihunyt sugárban,<br>hol nem süt a nap, én ott vagyok.<br><br>Ne ott keress, hol örökké nyár van,<br>s átsüt a fény a bokrokon,<br>ott keress, ahol nyúlnak az árnyak,<br>s szél süvít át a lombokon.<br><br>Keress ott, ahol csikorgó tél van,<br>s a megfagyott világ úgy vacog,<br>hol az ereszen jégcsapok lógnak,<br>dermedtté fagyva, ott vagyok.<br><br>Hol a hópehely kristály fehéren<br>Csillog át minden ablakon,<br>s jégvirág csipke függönyt képez,<br>halott fehéren ott vagyok.<br><br>Némán megbújva, szavak nélkül,<br>dértől belepve ott vagyok,<br>s várom, hogy jöjjön valami fény is,<br>Amitől újra olvadok.<br><br>S ha rám találsz, melegíts engem,<br>olvaszd fel, ami rám fagyott,<br>nélküled halott a lelkem,<br>melegíts fel, míg olvadok!

Mama. Te most csak ülj le,<br>most majd én olvasok neked.<br>Te csak pihenj. Hisz látom,<br>már olyan gyönge a szemed.<br><br>Nézd, milyen betűt találtam!<br>Látod, hogy milyen kerek?<br>Mint egy nagy pöttyös labda,<br>mit tegnap rajzoltam neked. <br><br>Mama. Most ne aludj még el!<br>Valami szépet mondj nekem!<br>Ó! Kicsim! Te vagy a földön<br>a legdrágább kincsem nekem.<br><br>Gyere. Most bújj ide hozzám,<br>had érezzem a kis kezed.<br>Amíg így ölelsz, nálam<br>boldogabb senki sem lehet.<br><br>Olvass csak. Mesélj még nékem,<br>amíg átjárja mindenem<br>hangod, mint apró kis csengő,<br>oly szépen csilingel nekem.<br><br>Istenem! De szép is lenne,<br>ha mindig itt lennék veled,<br>csöpp szíved burokba zárnám,<br>hogy ne bántsa senki sosem.<br><br>Hisz tudod: ezen a földön<br>jobban már senki sem szeret,<br>te vagy a legdrágább kincsem,<br>mit a sors megadott nekem!