Furcsa hangok az éji sötétben<br>néma, tétova mozdulat,<br>s egy kéz, melyet vállamon érzek,<br>valahogy biztonságot ad.<br><br>Elég egy szó, egy érintés tőled,<br>egyetlen árva pillanat,<br>csak szeress! S én úgy bújok hozzád,<br>mint egy megriadt gyönge vad.<br><br>Nélküled félek. Sötét szobámban<br>Fátyolként borul rám a csend,<br>szinte hallom a szívem dobbanását.<br>Lüktetve tombol idebent.<br><br>Veled oly más. Hozzád simulva<br>érzem, tudom, hogy szeretsz!<br>Szívemben mélyen én is érzem:<br>Nincs más. Te vagy a mindenem!

Tudom, hogy nehéz megbízni bennem,<br>S mégis azt kérem, higgy nekem, <br>annyira vágyom az érintésed, <br>kérlek. Fogd meg a két kezem.<br><br>Nem kell most más. Ölelni akarlak,<br>míg magába zár az esti csend,<br>ajkadra forró, lágy csókot adni,<br>amíg a hajnal közeleg.<br><br>Lüktető vággyal karomba zárva<br>érezni, ahogyan szeretsz,<br>Együtt repülve egy más világba,<br>ahol tán szebb lesz veled.<br><br>Ahol még lehet hinni a szónak,<br>s bizalom élteti szívedet,<br>ahol nem kell a csodára várni,<br>elég, ha érzem, hogy szeretsz.

Lesz e még olyan ünnep a földön<br>amilyen régen, hajdanán,<br>mikor még kicsiny gyermekek voltunk,<br>s nem tudtuk, milyen a világ?<br>Mikor nagymamám eres kezével<br>sütötte nekünk a kenyeret,<br>s ropogós héját megdézsmálva<br>csodáltuk: milyen kerek.<br>Emlékszem: olyan boldogok voltunk,<br>pedig csak zsír volt, semmi más,<br>de mégis sokkal finomabb volt,<br>Mint ma bármilyen kalács.<br>Hiszen mindenhol szeretet áradt<br>fényével fűtve a szobát,<br>mára már kihunyt a láng is,<br>csak füstje érzik, semmi más.<br>Hangzatos szavak szállnak a szélben<br>hirdetve békét, áldomást,<br>pedig tudják, mennyire más lett<br>ez az elfajzott rút világ.<br>Színes lufik, és dallamok szállnak,<br>felvonul díszes karnevál,<br>magasztos hangon azt hirdetve:<br>ünnepelj! Itt a Kánaán!<br>Pedig van, aki étlen nyomorban<br>sínylődik már és nem remél,<br>s kiszáradt ajka imát mormolva<br>kéri: segíts! Az Istenért!<br>Adj nekünk munkát, boldogságot,<br>a patakban ontott könnyekért,<br>emberi jogot, méltóságot<br>mindenkinek, ki nem henyél.<br>Istenem! Kérlek! Nézz a földre!<br>Látod, mennyire szenvedünk!<br>Ne büntess már több ártatlan embert,<br>most add meg ami jár nekünk!

Ölelj át engem, kérlek: fázom.<br>Már hűvösek az éjszakák,<br>sűrű köd lepi a tájat,<br>szél fúj, és zúzmarát szitál.<br>Melegíts. Ölelj magadhoz.<br>Simulj rám, mint egy nagykabát,<br>mely finoman, hozzám simulva<br>takar be, s meleget ád.<br>Nem kell a szó, ne mondj most semmit,<br>csak csönd kell,ne tétovázz.<br>Bújj hozzám kérlek, had érezzem<br>orromban bőröd illatát.<br>Nem kell a fény. Jó a sötétben,<br>Hiszen a szemed világít reám<br>a homályban, akár egy csillag,<br>mely az égboltról néz reánk.<br>Ölelj át. Ahogyan én is.<br>Nem kell most hidd el semmi más,<br>csak melegség, mely belőled árad,<br>mely úgy fűt fel, akár a láng.<br>Olyan jó. Maradj még: kérlek.<br>Ma éjjel vigyázz reám,<br>hisz tudod, annyira félek,<br>oly sötétek az éjszakák.<br>Szeress úgy, ahogyan én is.<br>Szelíden, türelmesen<br>Szeress, és törd át a gátat,<br>amely még köztünk lehet.<br>Hidd el, hogy szeretlek én is,<br>mint a legtisztább levegőt,<br>mely felfrissít engem, és éltet,<br>testembe adva új erőt.<br>Szeress, hisz ki tudja, holnap<br>mivé válik az életünk,<br>most szeress, ki tudja holnap<br>mi vár ránk, mire ébredünk.

Elkerülsz engem, messze tűntél,<br>mint az utolsó esti fény,<br>amely halványan világítva<br>a sötétségben elenyész.<br>Menj csak tovább! Ne hidd, hogy győztél!<br>nem vagyok olyan ledér<br>mint hitted, csak annyira bántott<br>az az átkozott büszkeség.<br>Ma még sötét odúban járok,<br>orrom marja a zöld penész,<br>de holnap már mindent másképp látok<br>előttem ott lebeg a cél.<br>Most elfordulsz, mint a napraforgó,<br>de hiába vagy olyan kevély,<br>én csak azért is megtalálom<br>a kárpótlást a könnyekért.<br>S akkor, amikor ráébredsz majd,<br>számodra mit jelentek én,<br>hiába vársz, hiába jönnél,<br>nem találsz mást, csak puszta dért!