Zokogva lépjük át az iskola kapuját.<br>Boldogan gondolunk rád,<br>kedves iskolánk.<br>Könnyeinkkel küszködve lépünk be az osztály terembe.<br>Vissza emlékezünk arra,<br>mikor első nap remegve lépkedtünk a padok között.<br>Tanárnénink kedves mosolya lett kicsi szívűnk nyugalma.<br>Hamar tovaszállt a szomorúságunk,<br> s helyét átvette a tudás iránti vágyunk.<br>Igyekeztünk jónak lenni,<br> a tanárokat kevésbé idegesíteni!<br>Tudjuk sokszor nem sikerült,<br>de megtettünk minden tőlünk telhetőt!<br>Gondoljanak ránk boldog szívvel, mint mi az itt töltött éveinkre.<br>Egyik napró a másikra, elteltek az évek,<br>s mi lettünk a végzősök.<br>Nem feledjük soha.<br>Mennyire jó az iskola!!!

Hulla törzsről, kegyetlenül<br>peregnek a levelek.<br>Rontás szülte élet talán<br>reményt ad majd ha lehet.<br><br>Szennyből született új élet<br>zabálja fel bánatunk,<br>ha telerakta a hasát<br>felvirrad tán új napunk.<br><br>Felvirrad hát, és milyen lesz,<br>beszennyezi majd a vér?<br>Elfelejthetjük a múltunk,<br>talán ennyi belefér?<br><br>Ne engedjük megtörténni,<br>ne szülessen szörnyeteg,<br>Búzabálót éhen halni<br>hagyjuk, hogyha még lehet.<br><br>Kipusztul majd a szörnyeteg, <br>ha nincsen bú, és bánat.<br>Hidd el, még a legrosszabb is<br>széppé és fénnyé válhat

Nincs nálam boldogabb a földön,<br>mióta itt vagy énvelem,<br>nincs, aki így szeretne téged,<br>ahogyan én csak, kedvesem.<br><br>Szeretlek. Tudom, hogy érzed,<br>nekem te vagy a mindenem,<br>elég egy szó, egy sóhaj,<br>csak hívj, és veled megyek.<br><br>Ha kell, a csillagos égig<br>s ott írom fel nevedet,<br>apró, piciny kis fénnyel,<br>mely mindig világít neked.<br><br>Ne félj. Én boldogan várok,<br>nem ingathat meg semmi sem,<br>hogy jöjj és magadhoz láncolj,<br>örökre szerelmesen. <br><br>Szeretném azt, hogy érezd,<br>minden szép veled jön el,<br>tehozzád száll minden álmom,<br>szeress, és maradj velem.

Szeretném egyszer körbejárni<br>ezt a hatalmas földgolyót,<br>megnézni minden mesterművet,<br>melyet az ember alkotott.<br><br>Átsétálni a sóhajok hídján,<br>kérve: adj nekem Istenem<br>valami jót, mely megszépíti<br>megunt, toprongyos életem.<br><br>Szeretném látni Nápolyt, Rómát,<br>ókori építményeket,<br>melyet az idő megtépázott,<br>s romokba döntve ott mered.<br><br>Látni a tengert, hogy hullámzik,<br>a híres, fekete Afrikát,<br>ahol a nap oly tüzesen izzik,<br>s olyan szépek a pálmafák.<br><br>Szeretnék végre olyan világot,<br>hol a szegény olyan, mint akárki más,<br>s kérges tenyerét megszorítva<br>úgy tisztelik, mint bárki mást..<br><br>Szeretném látni, hogy egyszer végre<br>értük is jő a messiás,<br>s ők is láthatnak minden szépet,<br>amit a földön bárki más.

Kereslek téged minden percben,<br>agyamban minden gondolat,<br>tehozzád száll minden rezdüléssel<br>mely a szívemből felszakad.<br><br>Kereslek téged minden éjjel,<br>magamban látom arcodat,<br>simítanám, hisz úgy hiányzik<br>tetőled minden mozdulat.<br><br>Kutatnálak fáradt szememmel,<br>de nincs más, csak kopár kőfalak,<br>melynek sarkába sűrű hálót<br>szőtt a pók, amely ott maradt.<br><br>Keresnélek, és egyre hívlak,<br>de te nem hallod. Hol maradsz?<br>Miért nem küldesz csak egy hangot,<br>melyből megtudom merre vagy?<br><br>Tudod, hogy mennék egyetlen szóra,<br>mint egy száguldó gyorsvonat,<br>úgy fáj miattad bolond szívem.<br>S félek. Félek, hogy megszakad.