Lesz e még olyan ünnep a földön<br>amilyen régen, hajdanán,<br>mikor még kicsiny gyermekek voltunk,<br>s nem tudtuk, milyen a világ?<br>Mikor nagymamám eres kezével<br>sütötte nekünk a kenyeret,<br>s ropogós héját megdézsmálva<br>csodáltuk: milyen kerek.<br>Emlékszem: olyan boldogok voltunk,<br>pedig csak zsír volt, semmi más,<br>de mégis sokkal finomabb volt,<br>Mint ma bármilyen kalács.<br>Hiszen mindenhol szeretet áradt<br>fényével fűtve a szobát,<br>mára már kihunyt a láng is,<br>csak füstje érzik, semmi más.<br>Hangzatos szavak szállnak a szélben<br>hirdetve békét, áldomást,<br>pedig tudják, mennyire más lett<br>ez az elfajzott rút világ.<br>Színes lufik, és dallamok szállnak,<br>felvonul díszes karnevál,<br>magasztos hangon azt hirdetve:<br>ünnepelj! Itt a Kánaán!<br>Pedig van, aki étlen nyomorban<br>sínylődik már és nem remél,<br>s kiszáradt ajka imát mormolva<br>kéri: segíts! Az Istenért!<br>Adj nekünk munkát, boldogságot,<br>a patakban ontott könnyekért,<br>emberi jogot, méltóságot<br>mindenkinek, ki nem henyél.<br>Istenem! Kérlek! Nézz a földre!<br>Látod, mennyire szenvedünk!<br>Ne büntess már több ártatlan embert,<br>most add meg ami jár nekünk!

Ölelj át engem, kérlek: fázom.<br>Már hűvösek az éjszakák,<br>sűrű köd lepi a tájat,<br>szél fúj, és zúzmarát szitál.<br>Melegíts. Ölelj magadhoz.<br>Simulj rám, mint egy nagykabát,<br>mely finoman, hozzám simulva<br>takar be, s meleget ád.<br>Nem kell a szó, ne mondj most semmit,<br>csak csönd kell,ne tétovázz.<br>Bújj hozzám kérlek, had érezzem<br>orromban bőröd illatát.<br>Nem kell a fény. Jó a sötétben,<br>Hiszen a szemed világít reám<br>a homályban, akár egy csillag,<br>mely az égboltról néz reánk.<br>Ölelj át. Ahogyan én is.<br>Nem kell most hidd el semmi más,<br>csak melegség, mely belőled árad,<br>mely úgy fűt fel, akár a láng.<br>Olyan jó. Maradj még: kérlek.<br>Ma éjjel vigyázz reám,<br>hisz tudod, annyira félek,<br>oly sötétek az éjszakák.<br>Szeress úgy, ahogyan én is.<br>Szelíden, türelmesen<br>Szeress, és törd át a gátat,<br>amely még köztünk lehet.<br>Hidd el, hogy szeretlek én is,<br>mint a legtisztább levegőt,<br>mely felfrissít engem, és éltet,<br>testembe adva új erőt.<br>Szeress, hisz ki tudja, holnap<br>mivé válik az életünk,<br>most szeress, ki tudja holnap<br>mi vár ránk, mire ébredünk.

Elkerülsz engem, messze tűntél,<br>mint az utolsó esti fény,<br>amely halványan világítva<br>a sötétségben elenyész.<br>Menj csak tovább! Ne hidd, hogy győztél!<br>nem vagyok olyan ledér<br>mint hitted, csak annyira bántott<br>az az átkozott büszkeség.<br>Ma még sötét odúban járok,<br>orrom marja a zöld penész,<br>de holnap már mindent másképp látok<br>előttem ott lebeg a cél.<br>Most elfordulsz, mint a napraforgó,<br>de hiába vagy olyan kevély,<br>én csak azért is megtalálom<br>a kárpótlást a könnyekért.<br>S akkor, amikor ráébredsz majd,<br>számodra mit jelentek én,<br>hiába vársz, hiába jönnél,<br>nem találsz mást, csak puszta dért!

Egy vagyok én is a sok anya közül,<br>ugyanúgy féltem, szeretem,<br>akik egykor a szívemből jöttek<br>megszépítve az életem.<br><br>Értük áldoztam hosszú éjszakákat<br>olyan boldogan, türelmesen,<br>nem is érdekelt az idő múlása,<br>míg kárpótoltak csillogó szemek.<br><br>Vékony kis hangok, tétova léptek,<br>mennyire szép volt! Istenem!<br>Amikor először hallottam tőlük<br>selypítve, anyát szeretem.<br><br>Mikor esténként karomba zárva<br>csöpp kis szemükben láttam a fényt,<br>messzire űzött minden gondot,<br>kárpótlásul a könnyekért.<br><br>Elmúlt az idő. Nyúlnak az árnyak,<br>sűrű hajamra dér szitál,<br>szívemben őrzök minden percet,<br>átlépve idők fátyolán.<br><br>Ma már messziről, féltve őrzöm<br>léptüket, s minden dobbanás<br>kopott szívemből hozzájuk száll,<br>de már nem hallja senki más.<br><br>Lelkem sajog, és gyöngyöző cseppje<br>torkom szorítva járja át,<br>s fáradt arcomon végigfolyva<br>szívem melegség járja át.<br><br>Magam vagyok, de mégse bánom,<br>ajkam is értük mond imát,<br>Istenem segítsd, óvd meg őket,<br>már csak ezt kérem, semmi mást!

Anya! Látod, itt vagyok én is,<br>még most is ugyan úgy álmodok,<br>arról a régi szép időről,<br>mely a lelkemben ott ragyog.<br><br>Ahol nem volt, mi közénk álljon,<br>s gonosz érdek még nem honolt,<br>Azok az édes, régi álmok,<br> most is azokról álmodom.<br><br>Anya. Tudod, még most is várom,<br>hogy egyszer újra átölelj,<br>ne szólj semmit, csak karod kitárva<br>várj, amíg hozzád érkezem.<br><br>És én repülök, szívem kitárva,<br>nem lesz már ami visszatart,<br>hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer<br>Leromboljuk a gátakat.<br><br>Anya. Félek. És féltelek téged!<br>Hiszen az idő oly gonosz!<br>Előttem sötét, ijesztő árnyak,<br>s vörös ruhájú démonok.<br><br>Hiába kérem, hagyjatok békén!<br>Had tépjem szét a gátakat!<br>Hiszen nélküled nincsen semmim!<br>S oly közel van az alkonyat!<br><br>Anya! Tudod, én most is várlak,<br>s magamban félve suttogom,<br>engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,<br>amely közénk áll, hisz tudod.<br><br>Hozzád száll minden imádságom<br>álmatlan, borús alkonyon,<br>ne hagyj itt engem sötét homályban!<br>Szeretlek Anya! Jól tudod!