Nincs nálam boldogabb a földön,<br>mióta itt vagy énvelem,<br>nincs, aki így szeretne téged,<br>ahogyan én csak, kedvesem.<br><br>Szeretlek. Tudom, hogy érzed,<br>nekem te vagy a mindenem,<br>elég egy szó, egy sóhaj,<br>csak hívj, és veled megyek.<br><br>Ha kell, a csillagos égig<br>s ott írom fel nevedet,<br>apró, piciny kis fénnyel,<br>mely mindig világít neked.<br><br>Ne félj. Én boldogan várok,<br>nem ingathat meg semmi sem,<br>hogy jöjj és magadhoz láncolj,<br>örökre szerelmesen. <br><br>Szeretném azt, hogy érezd,<br>minden szép veled jön el,<br>tehozzád száll minden álmom,<br>szeress, és maradj velem.

Szeretném egyszer körbejárni<br>ezt a hatalmas földgolyót,<br>megnézni minden mesterművet,<br>melyet az ember alkotott.<br><br>Átsétálni a sóhajok hídján,<br>kérve: adj nekem Istenem<br>valami jót, mely megszépíti<br>megunt, toprongyos életem.<br><br>Szeretném látni Nápolyt, Rómát,<br>ókori építményeket,<br>melyet az idő megtépázott,<br>s romokba döntve ott mered.<br><br>Látni a tengert, hogy hullámzik,<br>a híres, fekete Afrikát,<br>ahol a nap oly tüzesen izzik,<br>s olyan szépek a pálmafák.<br><br>Szeretnék végre olyan világot,<br>hol a szegény olyan, mint akárki más,<br>s kérges tenyerét megszorítva<br>úgy tisztelik, mint bárki mást..<br><br>Szeretném látni, hogy egyszer végre<br>értük is jő a messiás,<br>s ők is láthatnak minden szépet,<br>amit a földön bárki más.

Kereslek téged minden percben,<br>agyamban minden gondolat,<br>tehozzád száll minden rezdüléssel<br>mely a szívemből felszakad.<br><br>Kereslek téged minden éjjel,<br>magamban látom arcodat,<br>simítanám, hisz úgy hiányzik<br>tetőled minden mozdulat.<br><br>Kutatnálak fáradt szememmel,<br>de nincs más, csak kopár kőfalak,<br>melynek sarkába sűrű hálót<br>szőtt a pók, amely ott maradt.<br><br>Keresnélek, és egyre hívlak,<br>de te nem hallod. Hol maradsz?<br>Miért nem küldesz csak egy hangot,<br>melyből megtudom merre vagy?<br><br>Tudod, hogy mennék egyetlen szóra,<br>mint egy száguldó gyorsvonat,<br>úgy fáj miattad bolond szívem.<br>S félek. Félek, hogy megszakad.

Furcsa hangok az éji sötétben<br>néma, tétova mozdulat,<br>s egy kéz, melyet vállamon érzek,<br>valahogy biztonságot ad.<br><br>Elég egy szó, egy érintés tőled,<br>egyetlen árva pillanat,<br>csak szeress! S én úgy bújok hozzád,<br>mint egy megriadt gyönge vad.<br><br>Nélküled félek. Sötét szobámban<br>Fátyolként borul rám a csend,<br>szinte hallom a szívem dobbanását.<br>Lüktetve tombol idebent.<br><br>Veled oly más. Hozzád simulva<br>érzem, tudom, hogy szeretsz!<br>Szívemben mélyen én is érzem:<br>Nincs más. Te vagy a mindenem!

Tudom, hogy nehéz megbízni bennem,<br>S mégis azt kérem, higgy nekem, <br>annyira vágyom az érintésed, <br>kérlek. Fogd meg a két kezem.<br><br>Nem kell most más. Ölelni akarlak,<br>míg magába zár az esti csend,<br>ajkadra forró, lágy csókot adni,<br>amíg a hajnal közeleg.<br><br>Lüktető vággyal karomba zárva<br>érezni, ahogyan szeretsz,<br>Együtt repülve egy más világba,<br>ahol tán szebb lesz veled.<br><br>Ahol még lehet hinni a szónak,<br>s bizalom élteti szívedet,<br>ahol nem kell a csodára várni,<br>elég, ha érzem, hogy szeretsz.