Dühöngő vihar tombol bennem<br>olyan erős a lázadás,<br>mint egy vihar, mely őrült széllel<br>dühöngve mindent szétcibál.<br>Tombol és csapkod bősz haraggal,<br>fát tép ki, melyet szétdobál,<br>őrült erővel csattogtatja<br>fent az Isten az ostorát.<br>Úgy tombol, akár a lelkem<br>mely nyugodni sehogy se bír,<br>mázsás kövekkel lesúlyozva <br>csitítanám, de nem segít.<br>Minden vágyam és minden álmom<br>összeomlott most hirtelen,<br>nincs oly ígéret itt a földön,<br>mely csillapítja a lelkemet.<br>Dühöngő viharként dúl a lelkem<br>nem csillapítja semmi sem,<br>ereimben úgy lüktet a vérem,<br>szinte feszíti mindenem.<br>Ma éjjel mindent összezúzok<br>mi még a múltból megmaradt,<br>foggal-körömmel tépem széjjel,<br>ami még mindig visszatart.<br>Ma éjjel mindent itt hagyok majd,<br>nem számít, bárhogy szeretem,<br>olyan hirtelen messze tűnök,<br> mint a szél fújta levelek.

Lázban égve, és hideg verítéktől<br>izzadva küzdök ellened,<br>homlokomról már verejték csöppen,<br>s testem is rázza a hideg.<br><br>Hull az eső, és hideg cseppekkel<br>fagyosra áztatja testemet,<br>annyira vágyom egy kis melegségre,<br>s mégis úgy küzdök ellened.<br><br>Annyira félek. Gyötör a kétség,<br>szeretsz? Vagy csak játszol velem?<br>Nem akarom, hogy lelkem kitárva<br>sebet ejthess a szívemen.<br><br>Nem akarom, hogy büszke gőgöd<br>összetiporja lelkemet,<br>Hiszen önző vagy. Durva, gőgös,<br>mégis te vagy a mindenem.<br><br>Úgy szeretlek! S valahogy mégis<br>úgy taszít ez a büszkeség,<br>mégis hiányzol. Annyira várlak,<br>s kínoz. Kínoz a messzeség.<br><br>Ne bánts meg engem kemény szavakkal,<br>hiszen a szívem úgy remeg,<br>törékeny lelkem nem bírná ki,<br>bántották éppen elegen.<br><br>Ne bánts meg kérlek. Szeress engem<br>Úgy, ahogy én is szeretek,<br>önzetlenül, és szenvedéllyel,<br>átadva egész lelkemet.<br><br>Szeress szerelmes szelíd szavakkal<br>ahogyan én is azt teszem,<br>nem kérek tőled semmi mást, csak<br> szeress, s legyek a mindened!

Olyan furcsa, és forró a tested,<br>verejték gyöngyözik arcodon,<br>szemedben bágyadt csillagot látok,<br>beteg vagy, mégis titkolod.<br><br>Miért tagadod? Úgyis megérzem!<br>Olyan forró vagy, akár a tűz!<br>Arcodon vörös lázrózsák égnek, <br>mégis elmennél. Valami űz.<br><br>Valami furcsa, féktelen érzés,<br>amely teljesen elborít,<br>izzó parázzsal korbácsolva<br>háborgó tested, s egyre hív.<br><br>Magához láncol oly erősen,<br>mint az árvíz, mely elsodor,<br>hiába foglak erős kézzel,<br>tartanálak, de nem bírok<br><br>erős maradni, pedig érzem,<br>nem űz most más, csak a láz,<br>ne hidd, hogy égő szenvedély az<br>mely a testedet járja át.<br><br>Ne légy annyira nyughatatlan!<br>Feküdj le. Vetve az ágy.<br>én majd itt leszek, s mire felébredsz,<br>jobb lesz, és semmise fáj.

Zokogva lépjük át az iskola kapuját.<br>Boldogan gondolunk rád,<br>kedves iskolánk.<br>Könnyeinkkel küszködve lépünk be az osztály terembe.<br>Vissza emlékezünk arra,<br>mikor első nap remegve lépkedtünk a padok között.<br>Tanárnénink kedves mosolya lett kicsi szívűnk nyugalma.<br>Hamar tovaszállt a szomorúságunk,<br> s helyét átvette a tudás iránti vágyunk.<br>Igyekeztünk jónak lenni,<br> a tanárokat kevésbé idegesíteni!<br>Tudjuk sokszor nem sikerült,<br>de megtettünk minden tőlünk telhetőt!<br>Gondoljanak ránk boldog szívvel, mint mi az itt töltött éveinkre.<br>Egyik napró a másikra, elteltek az évek,<br>s mi lettünk a végzősök.<br>Nem feledjük soha.<br>Mennyire jó az iskola!!!

Hulla törzsről, kegyetlenül<br>peregnek a levelek.<br>Rontás szülte élet talán<br>reményt ad majd ha lehet.<br><br>Szennyből született új élet<br>zabálja fel bánatunk,<br>ha telerakta a hasát<br>felvirrad tán új napunk.<br><br>Felvirrad hát, és milyen lesz,<br>beszennyezi majd a vér?<br>Elfelejthetjük a múltunk,<br>talán ennyi belefér?<br><br>Ne engedjük megtörténni,<br>ne szülessen szörnyeteg,<br>Búzabálót éhen halni<br>hagyjuk, hogyha még lehet.<br><br>Kipusztul majd a szörnyeteg, <br>ha nincsen bú, és bánat.<br>Hidd el, még a legrosszabb is<br>széppé és fénnyé válhat