Vad óceánnak mély hullámain <br>Vergődöm én és küzdöm a szelekkel, <br>S ah, képed minden este, minden reggel <br>Felém leng a két hajnal szárnyain. <br><br>Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain <br>Mosolygva jöttél lángoló szemekkel, <br>De most borongasz barna fellegekkel, <br>Mint búcsuzó hölgy férje karjain. <br><br>Idv néked igy, ha mindent elvesztettem, <br>Ha tengerhabként duzzad bánatom, <br>Ne légyek elhagyatva, légy mellettem. <br><br>Ím újra vészek árján hányatom, <br>Süvöltve röppen a vihar felettem, <br>S remegve száll rád végpillantatom. <br>

Jaj, milyen szánandó lehetek így, <br>sírásra görbült szájjal, <br>magamra húzva az est köpenyegét, <br>lelógó karokkal a rózsafa mellett. <br>Dehát egyedül vagyok, <br>felhő-kígyók kúsztak a csillagokra, <br>senki se láthat. <br><br>A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak, <br>nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra. <br>Először csöndesen nyöszörgök, <br>aztán hangosabban sírok, <br>aztán az egyedüllét iszonyú félelmében <br>felszökök és rekedten kiabálok: <br><br>- Emberek, halló, emberek! <br>Idegyertek, itt állok a kertben, <br>ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti, <br>pirosszívű, vonagló életű, <br>azonfelül költő, aki szépeket akar írni <br>s felétek tárja karjait. <br>Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok, <br>kérjetek verseket, tegyétek a lapokba, <br>adjatok sok pénzt, jó meleg ételt, <br>kínáljatok borral és szerelemmel, <br>csókoljatok meg, szeressetek!! <br>Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok <br>a földön, él még valaki. <br>Jó emberek, ne hagyjatok elesni <br>gyöngén, reszkető ínnal, <br>átokkal piros, fiatal ajkamon - <br>Emberek! Emberek! <br><br>Kiáltásomra fülledt sötét a válasz, <br>senki sem felel. <br>Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai <br>folynak csiklandozva fülembe <br>s kétségbeesésemet végighengereli <br>a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása. <br>Lakodalom van valahol az ezredik házban, <br>a nagy ucca végén. Oda mentek, <br>mindenki oda ment, az egész világ. <br><br>Engem itt feledtek.<br>

Lentről vad lárma csap föl hozzám, <br>Ki ide föl egyedül jöttem <br>S fölutamat megöntözötten <br>Mutatja elhullott vérem. <br><br>Magas váramból meg-megkérdem: <br>Kik azok a lármásak lent itt? <br>Ezek azok a dalos senkik, <br>Kiket megöltek a példák? <br><br>Víg tüdejük hallom, hogy mély, tág: <br>Vert úton, ügyesen loholnak, <br>Mi volt tegnap és mi lesz holnap, <br>Nyugodtan bízzák ők másra. <br><br>Óh, életem szent indulása, <br>Magam is bús szemet meresztek: <br>Óh, bár maradtam volna veszteg, <br>Mint kölyköket bátoritsak. <br><br>Mert általam él és van itt csak <br>E gyülevész had. Az én vérem, <br>Mely pirosan csillog az éjben, <br>Úszítja, vezeti őket. <br><br>Föntről nézem a törtetőket, <br>Kik fölzendültek váram alján <br>S vitáznak váram viadalmán <br>Mea culpa, mea culpa.<br>

Száritson ki szemükből a Nap, <br>Kik egyszer is megnéztek. <br>Ne hagyjon az én suta arcom <br>Senkinek se szánó emléket. <br><br>Sors-intézőm a Semmi legyen; <br>Szem- és fültömő Semmi, <br>Adassék meg nekem vád nélkül <br>S észrevevő vágy nélkül menni. <br><br>Hangomat a Semmi igya föl, <br>Mint az álmokat issza <br>S az én gyönge, panaszos hangom <br>Ne jajgasson senkinek vissza. <br><br>Távozzak el én mindenkitől <br>Megsemmisülve, szökve, <br>Szemekből, fülekből távozzak <br>Emlékek nélkül és örökre. <br><br>Egy suhanás se árulja el, <br>Mit lelkem úgyis titkolt: <br>Valaki elment élet nélkül, <br>Valaki elment, aki itt volt. <br><br>Felejtsem el én is magamat, <br>Nagyboldogan felejtsem, <br>Önmagamból és a világból <br>Szédülve, zuhantva leejtsem. <br><br>Akkor se legyek majd senkié, <br>De ne is legyek árva, <br>Nézzek szép, hideg mosolygással <br>Az én hívó, örök arámra. <br><br>Nem voltam másé, se magamé, <br>Arám: a hideg Semmi, <br>Nincs jogom, hogy emléket hagyjak <br>És, jaj, nincs jogom emlékezni. <br><br>Feledt kérdésként, választalan <br>Bukjam csöndbe omoltan: <br>Ha nem voltam, ne vágyjak lenni <br>S maradjak titok, hogyha voltam.<br>

Hamar-követje a tavasznak, <br>Hímes pillangó, idvez légy! <br>Még nincs rózsa; s te a kopasznak <br>Mégis csókolására mégy? <br><br>Miért szállsz ama puszpángokra? <br>Hiszen nem a víg kikelet <br>Adott még új kantust azokra; <br>Átzőldellik ők a telet. <br><br>Menj inkább a setét rögökbe, <br>Állhatatlan selyemmadár! <br>És súgd az ő dugúlt fülökbe, <br>Hogy élet és tavasz van már. <br><br>Lát'd, még a főldben szunyókálnak <br>A Flóra gyenge szűzei, <br>S a napra félve kandikálnak <br>A csirák nedves szemei. <br><br>Nézd csak, az orgonák tövébe <br>Mely kellő szagok lengenek; <br>Menj, fuss a szellők ellenébe, <br>Tán a violák fejlenek. <br><br>Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki <br>Zefir elől illatjait <br>És szárnyad zörgésével hídd ki <br>A napra kisded húgait... <br><br>Mit? violákról violákra <br>Osztod, te csélcsap, csókodat? <br>Be boldog vagy, hogy egy virágra <br>Nem kötöd indúlatodat! <br><br>De én csak egy rózsát szerettem; <br>Ah! csak egy bírta szívemet, <br>S miólta már ezt elvesztettem, <br>Örök tél dúlja létemet. <br><br>Az én lelkem is hajdanában, <br>Mint te, vídám s eleven volt, <br>Míg ifjúságom tavaszában <br>A virágzó Lilla bájolt: <br><br>De most lomha s hernyó módjára <br>Mászkál a fanyar bánaton <br>És a mások múlatságára <br>Magának verskoporsót fon. <br><br>Ah! szárnyad eszembe juttatja <br>Psychét s az ő bánatjait, <br>És a Psyche gyötrő bánatja <br>Tulajdon lelkem kínjait. <br><br>Ő is Ámor aranyvárában <br>Egykor édes nektárral élt <br>És a gráciák rózsásában <br>Kedvet s örök tavaszt remélt: <br><br>De egy bűbájos hang neszére <br>E víg scénák eltűntenek, <br>S az ő halálos gyötrésére <br>Ég, föld, mind felesküdtenek. <br><br>Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában <br>Letőltöm hernyó-éltemet <br>És szemfedelem púpájában <br>Kialszom szenvedésemet? <br><br>Mikor lesz, hogy lelkem, letévén <br>A testnek gyarló kérgeit <br>S angyali pillangóvá lévén, <br>Lássa Olympus kertjeit, <br><br>Hol őtet egyik vígasságból <br>Másikba új szárnyak vigyék, <br>Hogy a szférákban nőtt rózsákból <br>Örök ifjúságot igyék?<br>