A hindu bölcsesség nyugodtan így beszélt: <br>Nirvána szent köde örök ölébe zár, <br>Nirvána szent köde, mely minden lényre vár, <br>Mely álommá teszi az Időt és a Tért! <br><br>Álomnak árnyai bolygunk mi idelenn, <br>Hol minden változó, örök csak a mulás, <br>Árnyak, kiket a lét Álmokkal fölruház, <br>S ez Álmok: a remény, emlék és szerelem. <br><br>S a büszke tudomány, amely alázatos, <br>Szomorún válaszol: Nirvána is mese, <br>Vigasztalás neked, ember, nincs semmise, <br>Sebedre örök írt az elmúlás se hoz. <br><br>Örök minden atom és minden fájdalom, <br>Volt minden idelenn, mi ezután leszen; <br>A gyász és a vigasz, halál és szerelem; <br>Mindig föltámadás van mindenik napon. <br><br>Az örök haladás: dicső agyrém csupán, <br>Örök forgás e lét; az állat visszatér, <br>Vasketrecébe zár az Idő és a Tér, <br>Agyad meddőn eseng a Nirvána után!

1 <br><br>Áldás reátok, ligetemben <br>Odább iramló csermelyek! <br>Utaitokon a szép tavasznak <br>Himes virági termenek. <br><br>Ez arc fölött is két patak foly, <br>Folytok, szerencsétlen könyek! <br>De halvány pályátok körében <br>Virágok ah nem zsengenek. <br><br>2 <br><br>Forró sugárokat <br>Lövel a nyári nap; <br>Sugári lánghevén <br>Patak, folyó apad. <br><br>O forró nyári nap, <br>O lángoló sugár, <br>Könyűmnek árjait <br>Apasztanád ki bár! <br><br>3 <br><br>Eljött az ősz; a part virága <br>Hervadva hull a csermelyár habjába. <br>Eljött a bú; az élet kéje <br>Kihalva fúl a könyek özönébe. <br><br>4 <br><br>O télnek dermesztő hidegje! <br>Mely a folyókat lebilincseléd; <br>O télnek dermesztő hidegje, <br>Bilincseld le szememnek csepkönyét! <br><br>5 <br><br>Fuss, oh patakcsa, <br>Fuss csüggedetlen; <br>Megnyúgoszol majd <br>A tengerekben. <br><br>Hullasz könyüm, hullj; <br>O a halálban <br>Számodra is tán <br>Megnyúgovás van.

Letészem a lantot. Nyugodjék. <br>Tőlem ne várjon senki dalt. <br>Nem az vagyok, ki voltam egykor, <br>Belőlem a jobb rész kihalt. <br>A tűz nem melegít, nem él: <br>Csak, mint reves fáé, világa. <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Más ég hintette rám mosolyját, <br>Bársony palástban járt a föld, <br>Madár zengett minden bokorban, <br>Midőn ez ajak dalra költ. <br>Fűszeresebb az esti szél, <br>Hímzettebb volt a rét virága. <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Nem így, magánosan, daloltam: <br>Versenyben égtek húrjaim; <br>Baráti szem, művészi gonddal <br>Függött a lantos ujjain; - <br>Láng gyult a láng gerjelminél <br>S eggyé fonódott minden ága. <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Zengettük a jövő reményit, <br>Elsírtuk a mult panaszát; <br>Dicsőség fényével öveztük <br>Körűl a nemzetet, hazát: <br>Minden dalunk friss zöld levél <br>Gyanánt vegyült koszorujába. <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Ah, látni véltük sirjainkon <br>A visszafénylő hírt-nevet: <br>Hazát és népet álmodánk, mely <br>Örökre él s megemleget. <br>Hittük: ha illet a babér, <br>Lesz aki osszon... Mind hiába! <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Most... árva énekem, mi vagy te? <br>Elhunyt daloknak lelke tán, <br>Mely temetőbül, mint kisértet, <br>Jár még föl a halál után...? <br>Hímzett, virágos szemfedél...? <br>Szó, mely kiált a pusztaságba...? <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Letészem a lantot. Nehéz az. <br>Kit érdekelne már a dal. <br>Ki örvend fonnyadó virágnak, <br>Miután a törzsök kihal: <br>Ha a fa élte megszakad, <br>Egy percig éli túl virága. <br>Oda vagy, érzem, oda vagy <br>Oh lelkem ifjusága!

A felhő sem olyan, mint nálunk <br>És milyen más az őszi fény! <br>Nem csókol oly megejtő csókkal, <br>Mint ifjuságom szép helyén. <br>- Milyen az ősz? Olyan bűbájos <br>Álomba ringat most is ott?... <br>Megkérdeném, de messze vagytok <br>Százszor irigyelt boldogok. <br><br>Megkérdezem magától, édes: <br>Milyen az ősz? Oly szép talán, <br>Mint mikor egymásról álmodtunk <br>Sok fényes tündér-éjszakán? <br>- Milyen az ősz? Az őszi rózsa <br>Nem hervadt, szép, mint egykoron, <br>Amikor együtt nézegettük <br>Elábrándozva boldogon. <br><br>Az őszi rózsa olyan szép volt <br>Akkor; most is emlékezem, <br>Hogy féltünk a korai dértől, <br>Ha nézegettük kettesen. <br>Az őszi rózsa s mi szerelmünk <br>Milyen hamar elhervadott... <br>- Milyen az ősz maguknál, édes? <br>A nap még most is úgy ragyog? <br><br>Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét <br>Magára, édes és reám, <br>Az az ősz volt a legszebb s maga <br>A legszeretettebb leány. <br>Ha eszembe jut, oly fájdalom <br>Égeti most is lelkemet... <br>- Milyen az ősz maguknál, édes? <br>Annál szebb - érzem - nem lehet! <br><br>Itt hűvös ősz van. Lehullott már <br>Az első, hideg őszi dér, <br>Lemondani tanít a hulló, <br>Búcsúzó, sárgult falevél... <br>Az én szívem is rideg, fásult, <br>Csak néha sóvárg és beteg... <br>- Milyen az ősz maguknál, édes? <br>Óh írja meg! Óh írja meg!...

Mikor most szinte minden nemzet temet, <br>Sirathassam meg mégis csudálatos, <br>Dacos, kicsi, árva én nemzetemet. <br><br>Békételen, bűnös, büszke, bánatos: <br>Jaj, mióta csak sorsát éli szegény, <br>Az öregebbik Sors mindig rá-tapos. <br><br>Mindig kicsi volt, hős, bús, ám megmaradt, <br>Elválasztott és kiválasztott derék, <br>Igaz s mártir hazug századok alatt. <br><br>Poétát: - nem bölcs, nem friss eszü: - okos, <br>Ki ha fecsérel kicsijéből sokat, <br>Kezében élet és áldás a fokos. <br><br>Csak magát ne bántaná vad szilajul <br>És csak ne volnának buta urai: <br>Megnőne, szépül, igazulna, javul. <br><br>Mit tagadjam? - siratom és szeretem, <br>Mit tagadjam? - talán ez az igazi <br>S ez is oktalan, de legszebb szerelem.