Nem álldaltak bús bölcsőink körül <br>Sem bölcsek, sem rokkant királyok, <br>Mert nekünk senki sem örül. <br><br>Magyar életünk kezdtük tétován, <br>Nem láttunk hét kövér esztendőt, <br>De minden esztendőnk sovány. <br><br>Szorongóknak sohsem adtunk kezet, <br>Becsméreltük a jóltevőket <br>S örültünk, ha ki vétkezett. <br><br>Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt, <br>Valami nagy-nagy, ős tanulság, <br>Amely kis népeket tanít. <br><br>Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon, <br>De erőnk nincs a küzdelemre <br>S nyilaktól vérezünk agyon. <br><br>S mégis szivesen áldozunk velőt, <br>Mert tragikusabb és szebb sors nincs <br>Isten és emberek előtt. <br><br>Más fajta nép roboghat tova, <br>De ily szép, álmos, láncolt fajnál <br>Poétább faj nem élt soha.

A király ünnepét fogom énekelni, <br>Mikor összegyűltek a dal fejedelmi <br>Fényes Visegrádra, Mátyás udvarában, <br>Díjért, dicsőségért nagy versenyre kelni. <br>Oh lantom! ha értél valamit korábban <br>Ha egy szikra lélek volt az asszu fában: <br>Most, igazán most kell magadér' kitenned <br>Mert nem szabad nevét hiába fölvenned. <br><br>2 <br><br>Nem mondom, hogy zengjed győzelmes csatáit - <br>Ki merné feszítni énekét odáig! <br>Ő békében is nagy... vajha békenapján <br>Érjenek nyomába egyszerű nótáid! - <br>Andalog, andalog a történet lapján <br>S felszökken a lantos, hangszeréhez kapván: <br>De meg' alácsügged szíve, szeme, karja; <br>Mintha mondaná, hogy: "Ki meri? ki hallja?..." <br><br>3 <br><br>Ki meri? ki hallja? és talán: ki bírja...? <br>De engem eléget szégyen rozsda-pírja, <br>Hogy időmhöz képest oly keveset tettem <br>És hogy az én könyvem még nincsen megírva. <br>Állj meg, élet napja, oh állj meg fölöttem, <br>Csak míg ezt az egy dalt szépen elzöngöttem! <br>Azután nem bánom, hadd jőjön az este: <br>Édes lesz a harmat, mely sirom megeste. - <br><br>4 <br><br>Ama fényes időt hozom említésbe, <br>Mikor a nagy király bevonúla Bécsbe. <br>Lobogók lobogtak száz diadal-íven, <br>Száz harang némult el az ágyudörgésbe'. <br>Csillogó követség, hódolatra híven, <br>Üdvözölte Mátyást, győzödelmes néven, <br>S a bámuló népnek, bár látott elégszer, <br>Csaknem elvakítá szemeit az ékszer. <br><br>5 <br><br>Legelül vivék a győzelem tanúit, <br>Fegyveren, zászlókon a harc koszorúit; <br>Azután a síp, dob, tárogató zenge, <br>S diadal dagasztá a kürtök szarúit. <br>Azután egy őrhad; azután a gyenge <br>Bécsi szűzek hosszú, ünnepélyes rendje; <br>Aztán a királyné, vert arany hintóban; <br>Országot ér, ami rajta ragyogó van. <br><br>6 <br><br>Nem messze a király egyszerű köntösben <br>Lovagol. De előbb ott menének közben <br>Aranyos apródok, mind ifju növendék, <br>Hercegek és grófok fiai legtöbben. <br>Majd a holló címert hordozó leventék <br>Mátyás közeledtét kürtszóval jelenték; <br>S valamennyi ország címere, zászlója <br>Hirdeté, hogy ímhol nagy uralkodója. <br><br>7 <br><br>Ott a négy ezüst csík szép vörös mezőben, <br>Látszik, hogy piros vér megáztatta bőven, <br>De a hét oroszlány nincsen immár közte <br>(Hét magyar vezérünk) mint egykor-időben. <br>Hanem ott az András érseki keresztje, <br>Jeruzsálemnél azt ő maga szerezte. <br>Mindez ábrázolva mesterül egy képen, <br>S Hunyadi hollója gyűrüvel középen. <br><br>8 <br><br>Ott lebeg Csehország büszke oroszlánja, <br>Jóllehet mérgében a nyelvét is hányja; <br>Koronás fő három, mellyel bír a dalmát; <br>S a szomszéd horvátok egyszerű kockája. <br>Kardos kar jelenti Ráma birodalmát, <br>Vadkan feje s négy hold a szerbek uralmát; <br>Hármas koronával Gácsország dicsekszik, <br>A szerémi szarvas zöld fa tövén fekszik. <br><br>9 <br><br>Hát ama nap és hold, a hét sziklavárral <br>S aranyos mezőben a turul madárral? <br>Te vagy az, te vagy az, gyöngy kis ország, Erdély! <br>Aztán a bolgár föld a három agárral. <br>Azután Etelköz, melyet ősi kard-él <br>Szerze a Bog mellett, a szőke Szerednél; <br>Jő Kunország ebe, s a moldvai marha, <br>S Havas-el hollója, kis keresztjét tartva. <br><br>10 <br><br>De ki győzze mindazt sorra énekelni: <br>Elmondani is sok, hát még véren venni! - <br>A király azonban egymaga kiválik, <br>Mert csupán őrajta nincs ragyogó semmi. <br>Fegyver-öltözetje, felburkolva állig, <br>Annyi drágaság közt egyszerűn barnállik: <br>De a fényes lélek, mint egy fényes felhő, <br>Homlokán sugároz, mint a nap, ha feljő. <br><br>11 <br><br>Homlokán sugárzik, űl az eszes képen, <br>Mosolyog az ajkán, lángol a szemében. <br>Alatta enyeleg harci méne, Kánya, <br>S mivel oly lassan kell, nem tudja, hogy' lépjen. <br>Maga az aranypénzt jobbra-balra hányja: <br>Arany pénz helyett van szeme ragyogványa, <br>A szelíd kegyesség, a nyájas tekintet, <br>Melyet a nép közé jobbra-balra hintett. <br><br>12 <br><br>Oldalán egy ifjú lépdelteti ménjét, <br>Tőle, mint szerény hold, kölcsönözve fényét. <br>János az, Korvinusz, kinek születése <br>Nem ismert egyéb, mint szerelem törvényét. <br>Szeretet! ez bűne, ez lesz bűnhödése <br>Ha feltámad egykor a nagyok önzése; <br>Oh! ha mint szeretni, úgy tudna gyülölni: <br>Nem látna idegent atyja székin ülni... <br>- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek? <br>Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk <br>Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről, <br>Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal <br>Kettényílt az örök titok kárpitja előtte... <br>Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók <br>Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát, <br>Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség, <br>És ő még fül nem hallott szent angyali hangú <br>Énekek énekein kezdé dicsérni az élet <br>Felséges voltát, mely várja az emberi lelket. <br>Megtetszett kedves zengése az angyali karnak <br>S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot <br>Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.

A Herkules-bölcsők ideje volt <br>S még a Sors sem aggoskodott miattunk <br>S mi, azóta már fölnőtt valakik, <br>Unalmunkban kigyókat fojtogattunk <br>S nem volt jelszónk a forradalom, <br>Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk. <br>Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha, <br>Nagy, illetlen, magyar forradalomra. <br><br>És Páris volt hazánk helyett hazánk, <br>Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk. <br>Kerültük a dunai Ázsiát, <br>Hogy dühvel, mindig, csak róla beszéljünk. <br>Arany János volt végső lobbanás, <br>Süket és sötét volt a magyar lélek, <br>Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt, <br>Míg csalt; ágált, élt a politikushad. <br><br>Köd a boulevardon s köd a sziveken, <br>Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt, <br>Csilinges, kis, honi históriák, <br>Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt, <br>Otthon minden félszeg, vigasztalan, <br>Itt rámolunk egy bolond-szebb Jövőre, <br>Bizót nem kapva s másokért is bízván. <br>Akkor jött volt először Tisza István. <br><br>Otthon a csöndes, piszkos erjedés <br>Utálatos halál-ideje tartott, <br>Mikor Párisban kék, magyar acél <br>Masszájából formálódtak a kardok. <br>Kardok, később majd hazaérkezők <br>Lelkünkért s pro pátria, libertáte. <br>Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor: <br>György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor. <br><br>Páris akkor még nem volt csámborult, <br>Hunn gyülevész-had sűrü menedéke <br>S otthon se tudta több, mint száz magyar, <br>Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke. <br>Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk, <br>Kiket a Sors méltán messze-zuhantott, <br>De már honnról piroslottak a rózsák <br>S egy-kettőnkre az örökkévalóság. <br><br>Akkor nagyon Tisza-Kálmán-szagu <br>Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet: <br>Zsidó báróság, türelmi adó, <br>Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek. <br>Kasztjából ritkán és óvatosan <br>Mert valaki vágyódón kinyujtózni. <br>Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most, <br>De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost. <br><br>De hallottunk már merészségeket <br>S pesti Eszterek kezdtek öltözködni, <br>Zsidók közül támadott férfi, nő, <br>Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi. <br>És lent, a Pest-szabásu végeken <br>Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak <br>S Bródy Sándornak jó hívei nőttek <br>S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek. <br><br>Szélvész-várásban telt hát az idő, <br>Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk, <br>Közös nőnk volt egy fehér, távoli <br>S ültük vele ledéren lelki nászunk. <br>Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma <br>Ránk-siető, új, szép, magyar időknek. <br>Addig is, bár nem voltunk nagy-serények, <br>Éltünk álmaink sok-sok istenének. <br><br>Sok politika és sok szerelem <br>S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó, <br>Sok buja vers, utazás, papfalás <br>Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó <br>Zenebona, rivalgó ujitás: <br>Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni <br>S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük, <br>Vészi József és Bartha Miklós együtt. <br><br>Az Ottokár bolond, nagy vásznain <br>Forró testű nők tobzódtak, lihegtek <br>S György is, bár módján, szerény-csöndesen <br>Zsákmányára készült asszony-szíveknek. <br>Páris, dicsőség, harc és szerelem <br>Lázát hordta mindhármunk ifjusága. <br>Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett, <br>De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb. <br><br>S a nők közül szent híreket dobott <br>Felénk a lyány, kit hívok Margitának. <br>Ifjú szépségét növelte a tér, <br>Legenda, pletyka és a furcsa bánat, <br>Mely kijóskodott a szemeiből <br>S Erdős Renéet ütő vers-vágya, vére <br>S Párisban, hol vágy akkor annyit termett, <br>Távolról is kincsünk volt ez a gyermek. <br><br>Ez a fél-nő és fél-irodalom <br>Volt az asszony-neműeknek tetője <br>S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag <br>S Ottokárral együtt reszkettünk tőle <br>És vártuk akkor a nagy amazont, <br>Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni. <br>Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam, <br>Margitát vallott, sugton, félig-holtan. <br><br>És hányszor átvitáztunk éjeket, <br>Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya <br>És szépsége a szépségek felé, <br>Az életbe, szerelembe, világba. <br>S hogy egyikünk sem lesz a kezdete <br>A kezdetek legeslegszebbikének, <br>De legalább kinek lesz első nője, <br>Vigye majd ki boldog virág-esőbe. <br><br>Együtt-bódultunk, én, György s Ottokár, <br>Alkonyati, szörnyű, párisi zajban. <br>Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek: <br>Kozákéknak legkeletén nagy baj van. <br>S összekarolt a Nippon-babona, <br>Japán-rokonság éltette a gőgünk, <br>Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk: <br>Vén Földünknek még majd mi magyarázunk. <br><br>Ekkor és éppen ekkor jött a hír, <br>Hogy minden mást szivünkről leszakasszon: <br>Párisba jött a mi menyasszonyunk, <br>De ki most már, jaj, igazán menyasszony. <br>Hogy Margita most már élni akar, <br>Férj lesz hamar első, nagy stációja. <br>Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek, <br>ťFiúk - szólt vígan -, a japánok győztekŤ. <br><br>És föltárultak előttünk csaták <br>S csaták fölött Margita fehér árnya, <br>Ahogy bennünket balga fiukat <br>Hí a harcba, magához, haza, várva <br>S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita, <br>Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen, <br>Ő, akiért minden vágyunk nyilallik: <br>Hungária, ha blaszfémnak is hallik.

Isten, áldd meg a magyart, <br>Jó kedvvel, bőséggel, <br>Nyújts feléje védő kart, <br>Ha küzd ellenséggel; <br>Bal sors akit régen tép, <br>Hozz rá víg esztendőt, <br>Megbűnhődte már e nép <br>A múltat s jövendőt! <br><br>Őseinket felhozád <br>Kárpát szent bércére, <br>Általad nyert szép hazát <br>Bendegúznak vére. <br>S merre zúgnak habjai <br>Tiszának, Dunának, <br>Árpád hős magzatjai <br>Felvirágozának. <br><br>Értünk Kunság mezein <br>Ért kalászt lengettél, <br>Tokaj szőlővesszein <br>Nektárt csepegtettél. <br>Zászlónk gyakran plántálád <br>Vad török sáncára, <br>S nyögte Mátyás bús hadát <br>Bécsnek büszke vára. <br><br>Hajh, de bűneink miatt <br>Gyúlt harag kebledben, <br>S elsújtád villamidat <br>Dörgő fellegedben, <br>Most rabló mongol nyilát <br>Zúgattad felettünk, <br>Majd töröktől rabigát <br>Vállainkra vettünk. <br><br>Hányszor zengett ajkain <br>Ozmán vad népének <br>Vert hadunk csonthalmain <br>Győzedelmi ének! <br>Hányszor támadt tenfiad <br>Szép hazám, kebledre, <br>S lettél magzatod miatt <br>Magzatod hamvvedre! <br><br>Bújt az üldözött s felé <br>Kard nyúl barlangjában, <br>Szerte nézett, s nem lelé <br>Honját a hazában, <br>Bércre hág, és völgybe száll, <br>Bú s kétség mellette, <br>Vérözön lábainál, <br>S lángtenger felette. <br><br>Vár állott, most kőhalom; <br>Kedv s öröm röpkedtek, <br>Halálhörgés, siralom <br>Zajlik már helyettek. <br>S ah, szabadság nem virúl <br>A holtnak véréből, <br>Kínzó rabság könnye hull <br>Árvák hő szeméből! <br><br>Szánd meg, isten, a magyart <br>Kit vészek hányának, <br>Nyújts feléje védő kart <br>Tengerén kínjának. <br>Bal sors akit régen tép, <br>Hozz rá víg esztendőt, <br>Megbűnhődte már e nép <br>A múltat s jövendőt!