Hóditották ez országot <br>Derék, lelkes, úri szittyák, <br>Jóttevői szegény népnek: <br>Iskolában így tanitják. <br><br>De nem így volt ezer évig, <br>Munkás embert ág is huzta, <br>Egy-két ezer úr kötötte <br>Millió jobbágyát guzsba. <br><br>Magyarország dús ország volt, <br>Van termése, kincse, vadja, <br>De amit a bús nép szerzett, <br>Víg uraság zsebre rakja. <br><br>Csak a gazdag, csak a zsarnok <br>Élt föl minden földi jókat. <br>Megláncolták, butitották <br>A dolgozó milliókat. <br><br>Ma már a szivek bátrabbak, <br>Sápadtak a gyermek-orcák, <br>Ha összeszakad Ég és Föld, <br>Mégis más lesz Magyarország. <br><br>Ez az ország mindnyájunké, <br>Hol bilincset urak vernek: <br>Háborura készüljön föl <br>Minden sápadt munkás-gyermek. <br><br>Van e földnek áldott Napja, <br>Pirosító levegője, <br>És ha lefogja az úr-had, <br>Munkával elvesszük tőle. <br><br>Föl, gyermekek, tanulásra, <br>Háborura, egészségre. <br>Ti lesztek majd e rab ország <br>Megváltott és boldog népe.

Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz <br>S gazdag pillangó-szárnyakat adott, <br>Szavak, ťszárnyatok bársonyára <br>Szedegessetek violaszagot, <br>Midőn felröpködtök Őt dicsérni. <br><br>Ő volt honjában legbujdosóbb magyar, <br>De fényküllőzött fél magyar eget <br>S elhagyhatták remények, Lillák, <br>E bús legény tréfált és szeretett <br>S dalolt, mikor már sipolt a melle. <br><br>Sohse tompult el elméje, sem szive <br>S bár lét-nem-léten töprengett sokat, <br>Kandi vérrel járt Pán nyomában <br>S megleste a fürdőző lyányokat <br>Szomjas nyáron berkes patakpartról. <br><br>Gyepedző sírján, úgy, amiként Hafiz <br>Sírján szűzekkel Ő tartata tort, <br>Zilálja csókos lyány rózsáit <br>S öntse víg ifju a tűz-buja bort, <br>Mintha Csokonai úr csak aludna. <br><br>Csókoljuk jól meg az ő ifju szivét, <br>Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg <br>S ha bágyadás nem ült szivünkre, <br>Kiszállnak a finom, friss kellemek <br>Vitéz Mihály gyepedző sírjából. <br><br>Im, itt a kor már, melyben fölötte is <br>Egy hív magyarnak lantja kacag, zokog, <br>Itt a tapsos, föltámasztó nap, <br>Vitéz sírján ébredt vidám okok <br>Röpítnek ki bennünket a Télből. <br><br>Mint lenge párák éjjeli csillaga <br>Indult el Ő s, ím, kövült Nap leve <br>S a debreceni Nagyerdőre <br>Éppen úgy tűz káprázatos heve, <br>Mint finnyás népére Pest-Budának. <br><br>Kartács-világban élünk, bizony igaz, <br>De Vitéz tudta: ez lesz a világ <br>S ha nem sokat segít Botond-bárd, <br>Ma is virág és kard is a virág <br>S Bizánc-kaput vág be egy vitéz csók. <br><br>Mindig, vitézek nemzete volt nevünk, <br>De valánk búsak és szerelmesek, <br>Ám lelkünk nem volt Élet-járó, <br>Csupán tán a Halálnál kevesebb, <br>Miként a Vitéz Mihály úr lelke. <br><br>Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott <br>S a mi fájásunk volt az, ami fájt, <br>Ébresztésünk ne fájjon néked, <br>Csokonai, híres Vitéz Mihály, <br>Mindnyájunknak atyánknál atyábbja. <br><br>Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te, <br>Ki fogod mindig Lillád derekát, <br>Öleled e kis magyarságot, <br>Te örök, ó s új hunn poétaság, <br>Óh, ébredj, valahányszor ébresztünk.

A Kárpátoktul le az Al-Dunáig <br>Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! <br>Szétszórt hajával, véres homlokával <br>Áll a viharban maga a magyar. <br>Ha nem születtem volna is magyarnak, <br>E néphez állanék ezennel én, <br>Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb <br>Minden népek közt a föld kerekén. <br><br>Szegény, szegény nép, árva nemzetem te, <br>Mit vétettél, hogy így elhagytanak, <br>Hogy isten, ördög, minden ellened van, <br>És életed fáján pusztítanak? <br>S dühös kezekkel kik tépik leginkább <br>Gazúl, őrülten a zöld ágakat? <br>Azok, kik eddig e fa árnyékában <br>Pihentek hosszu századok alatt. <br><br>Te rác, te horvát, német, tót, oláhság, <br>Mit marjátok mindnyájan a magyart? <br>Török s tatártól mely titeket védett, <br>Magyar kezekben villogott a kard. <br>Megosztottuk tivéletek hiven, ha <br>A jószerencse nékünk jót adott, <br>S felét átvettük mindig a tehernek, <br>Mit vállatokra a balsors rakott. <br><br>S most a hála!... vétkes vakmerénnyel <br>Reánk uszít a hűtelen király, <br>S mohó étvággyal megrohantok minket, <br>Miként a holló a holttestre száll. <br>Hollók vagytok ti, undok éhes hollók, <br>De a magyar még nem halotti test. <br>Nem, istenemre nem! s hajnalt magának <br>Az égre a ti véretekkel fest. <br><br>Legyen tehát ugy, mint ti akartátok, <br>Élet-halálra ki a síkra hát, <br>Ne légyen béke, míg a magyar földön <br>A napvilág egy ellenséget lát, <br>Ne légyen béke, míg rossz szívetekből <br>A vér utósó cseppje nem csorog... <br>Ha nem kellettünk nektek mint barátok, <br>Most mint birókat, akként lássatok. <br><br>Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen, <br>Mely birtokodra s életedre tör. <br>Föl egy hatalmas, egy szent háborúra, <br>Föl az utósó ítéletre, föl! <br>A századok hiába birkozának <br>Velünk, és mostan egy év ölne meg? <br>Oroszlánokkal vívtunk hajdanában, <br>És most e tetvek egyenek-e meg? <br><br>Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe <br>Világhódító híres őseid. <br>Egy ezredév néz ránk itélő szemmel <br>Atillától egész Rákócziig. <br>Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is <br>Leszünk, mint voltak e nagy ősapák, <br>El fogja lepni árnyékunk a sárba <br>És vérbe fúlt ellenség táborát!

A szombathelyi táborban, 1797 <br><br>Él még nemzetem istene! <br>Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz! <br>Állsz még, állsz, szeretett Hazám! <br>Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed! <br>Méltán búslakodám előbb, <br>Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz, <br>S régen félt veszedelmidet <br>Rád húzzák netalán majd buta korcsaid. <br>Hálá! mást mutat e sereg, <br>Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül. <br>Nem szállt Trója alá soha <br>Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély <br>Zászlóit nem emelte volt <br>Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán. <br>Csak sast nemzenek a sasok, <br>S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca. <br>Thétis nagy fia sem maradt <br>Chironnál, mikoron hadra veté szemét: <br>Árpád vére se hűlhet el, <br>Ámbár rég heverész a puha pamlagon. <br>Nézd: most felköti fegyverét, <br>Csákóján lobogó kolcsag emelkedik. <br>Buzdító katonás ruhát <br>Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez. <br>Majd kardjára felesküszik, <br>Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika <br>Búsult tigrise, amidőn <br>Ordít kölykeiért, s körme viaskodik. <br>Majd felkelnek alattad is, <br>Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki, <br>S bátran mégy, szeretett vezér, <br>A jég-Álpeseken s Ádria öblein. - <br>E nép nem gyülevész csoport, <br>Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze. <br>Önként áldoz az életet, <br>S horgas kardja kövér hantjaiért hasít. <br>Míg hérói biborsüveg <br>Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga, <br>Eszterházy, dicső magyar! <br>Míg győző eleid pallosa combodon <br>Csattog: győzni fog a magyar, <br>S Andrásnak ragyogó napja le nem menend! <br><br>[1797?]

Akit gurít, akit görget, <br>Mint egy lovatlan Szent Györgyet <br>Errűl s néha túl a Lajtán, <br>Nem én vagyok, de: a fajtám. <br><br>Talán Isten; talán Ördög, <br>Olykor-olykor föl-fölhörgök <br>S mindig búsan megbékélek: <br>Így szabta a magyar élet. <br><br>Gyönyörű, ős hittel, sokkal, <br>Szenvedéssel, botlásokkal <br>Fajtám indít, mindig ő kel <br>Szépséggel, kínnal, erővel. <br><br>Amit tudok, érte tudtam, <br>Ha elbukok, nem én buktam: <br>Bennem egy ősi gőg lázadt <br>S csak az enyém a gyalázat. <br><br>Szent, bús utam meg nem látták <br>A pimaszok és a gyávák, <br>Immel-ámmal tettek-vettek <br>S ha megingtam, elengedtek. <br><br>Ma már: minden gonosz álom <br>S már csak magamat sajnálom <br>És hogy énellenem védték <br>Fajtám választott kevélyét. <br><br>Mi várhat egy ilyen hadra: <br>Ebekre és harmincadra, <br>Nagy gyalázatra kerülnek, <br>Ordítnak és keserülnek. <br><br>Én meg, a dolgom elvégzett, <br>Megrugdalt és levitézlett, <br>Megdöglök gyászos kacajjal, <br>Magyar fajjal, bajjal, jajjal.