Az, mi a költő lelkének <br>Álomkép gyanánt <br>Lengett a távol jövendő <br>Tündér fátyolán; <br>Az, miért epedt a honfi <br>Soká, hasztalan, <br>De nem hitte, csak mutatta; <br>Hogy reménye van: <br>Az többé nem álom, nem kétség homálya: <br>Ismét egy a magyar kettévált hazája! <br><br>Magyar nép, igaz rokonság <br>Túl a bérceken, <br>Mik sötéten ott kékellnek <br>Világos egen; <br>Osztályosunk jóban, rosszban, <br>Kölcsön támaszunk: <br>Benned, bárhogy' hány-vet a sors, <br>Nem csalatkozunk. <br>Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten, <br>És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten. <br><br>Most szeressük, mert ki tudja <br>Felőlünk mi áll <br>Írva a végzet könyvében: <br>Élet vagy halál? <br>Oh, ki tudja, nincs-e bennünk <br>Rejtve már a mag - <br>Hogy a csak most egyesűltek <br>Együtt haljanak, <br>Mint egymásra ismert ölelő testvérek, <br>Kikben hatni elkezd a lappangó méreg...? <br><br>Nem, nem! - Élni fog a nemzet, <br>Amely összetart: <br>Kit önvétke meg nem hódit, <br>Nem hódítja kard. <br>Megbünhödtük ősapáink <br>Vétkét súlyosan; <br>Napjainknak, a jelenben, <br>Csak erénye van, <br>S az erényes nemzet jutalma nem égi: <br>Földön jut dicső és hosszú élet néki.

Talpra magyar, hív a haza! <br>Itt az idő, most vagy soha! <br>Rabok legyünk, vagy szabadok? <br>Ez a kérdés, válasszatok! - <br>A magyarok istenére <br>Esküszünk, <br>Esküszünk, hogy rabok tovább <br>Nem leszünk! <br><br>Rabok voltunk mostanáig, <br>Kárhozottak ősapáink, <br>Kik szabadon éltek-haltak, <br>Szolgaföldben nem nyughatnak. <br>A magyarok istenére <br>Esküszünk, <br>Esküszünk, hogy rabok tovább <br>Nem leszünk! <br><br>Sehonnai bitang ember, <br>Ki most, ha kell, halni nem mer, <br>Kinek drágább rongy élete, <br>Mint a haza becsülete. <br>A magyarok istenére <br>Esküszünk, <br>Esküszünk, hogy rabok tovább <br>Nem leszünk! <br><br>Fényesebb a láncnál a kard, <br>Jobban ékesíti a kart, <br>És mi mégis láncot hordunk! <br>Ide veled, régi kardunk! <br>A magyarok istenére <br>Esküszünk, <br>Esküszünk, hogy rabok tovább <br>Nem leszünk! <br><br>A magyar név megint szép lesz, <br>Méltó régi nagy hiréhez; <br>Mit rákentek a századok, <br>Lemossuk a gyalázatot! <br>A magyarok istenére <br>Esküszünk, <br>Esküszünk, hogy rabok tovább <br>Nem leszünk! <br><br>Hol sírjaink domborulnak, <br>Unokáink leborulnak, <br>És áldó imádság mellett <br>Mondják el szent neveinket. <br>A magyarok istenére <br>Esküszünk, <br>Esküszünk, hogy rabok tovább <br>Nem leszünk!

A legnagyobb is itt dalolt e tájon, <br>Hol délibáb leng és kalász terem, <br>Mi is daloljuk bátran és vidáman, <br>Dalaidat: szabadság, szerelem! <br><br>* <br><br>Délibáb és magyar nóta, Petőfit itt ringaták, <br>Lelke bennünk zeng azóta s véle áldjuk a hazát!

Vajjon örökre így maradnak <br>Kidalolatlanul, rejtetten <br>Dalai a hű, bánatozó, <br>Napverte, bús, magyar nyaraknak? <br><br>Itt a néma kínszenvedésnek <br>Makacs ajka minden beszántás, <br>Elhamvadt könny a szik-föld pora <br>S minden nyár-nap egy halott ének. <br><br>Ki ért a halott-támasztáshoz, <br>Ki érti a jajos barázdát <br>S ki érti az ős, nyári Napot; <br>Amikor gúnyosan leáldoz? <br><br>Én ébresztgetem megbomolva, <br>Fejem nyugtatván ó nótáin, <br>E földet és úgy megölelem, <br>Haként az én szivem volna. <br><br>S úgy áldozom Jézussá nőve <br>Kincseim e szegény nyarakra, <br>Mint Jézus az ő bocsánatát <br>Csókokkal vétkes titkos nőre. <br><br>De hát örökre így maradnak <br>Kidalolatlan kegyelemmel <br>Dalai a hű, bánatozó, <br>Napverte, bús, magyar nyaraknak? <br><br>Járom a mezőt, járva-járom, <br>Ezernyi nyár leigázottját, <br>Ős bánatát esengve lesem, <br>De a nótáit csupán várom. <br><br>Sír szélén állok: nézzetek meg, <br>Magyar nyarak bennem alusznak <br>S örök, nyári titkot ástok el, <br>Majd, amikor engem temettek.

I. Ének <br><br>Ábrahámnak nagy jóságú istene! <br>A tebenned bízó szívnek mindene! <br>Kitől vagyon minden mozgás, lehellet, <br>Légy kegyelmes hadnagy kis néped mellett. <br>Ennek Áronjával <br>És egész házával <br>Lakozz mind éjjel-nappal; <br>Hogy ember dícsérjen, <br>Alleluját zengjen <br>Házadban e főpappal. <br><br>II. Ének <br><br>Dávidnak szent múzsája, űlj ajakinkra nyelveddel, <br>Illesd meg a mennyekből csepegő tiszta mézeddel! <br>Pengesd, Úrnak egész háza! víg Jedutumodat, <br>Tisztelt papodat, <br>Hív Áronodat. <br>Leányi Sionnak <br>Majd víg nótát vonnak, <br>Cedruságat e megtisztelt főre fonnak. <br><br>Szent öröm fohászkodik Jéruzsálemnek ligetén, <br>Inneplő muzsikával örvend papjának életén. <br>A vígadó vőlgyekből felhat s az egekig ér, <br>Így mindent megnyér, <br>Érted amit kér, <br>Óh, mi is, a mai <br>Próféták fiai, <br>Hadd lehessünk e nagy innep lantossai! <br><br>III. Ének <br><br>Vígadj, szűz Pegazus! csergedezzen <br>A hegyek alatt zuhogó szent forrásod, <br>Víg nótát kettőzve zengedezzen <br>Hunyadi nevén örvendő ekhózásod. <br>Szent hegyeink múzsái nevét hírdették <br>S azt az örök Hónornak köveire tették. <br>Zengjetek, <br>Ligetek! <br>Mély tiszteletet tévén érdemének, <br>Amelyet <br>Sok helyek <br>Tudósabb fiai tevének. <br><br>Az elmondott beszéd <br><br>Titkot énekelek, oly titkos esetet, <br>Melyet csak poéta-elme szemlélhetett: <br>Nekünk poétáknak mert a bé nem fedett <br>Képzelés sok titkot esmérnünk engedett. <br>Hatalmas képzelés! gerjeszd fel szikrádat, <br>Lobbantsd fel elménkben világos fáklyádat, <br>Amelynek fényénél láthassam azokat <br>A testi szemektől elrejtett dolgokat! <br>Csak alig hanyatlott a komor éjtszaka, <br>Melybe a borzasztó homály köde laka: <br>A múló setétség ellankadásával <br>Sárgúlt már a hajnal első világával; <br>De feljebb emelvén a rózsaszín fáklyát, <br>Bontotta az édes álom gyenge mákját, <br>Megszakadt ruháit szedvén szemem körűl, <br>Igéző orcáját vetette tűkörűl, <br>Melybe mit mutatott egy szent fantázia, <br>Te tudod, óh! mennyből szállott Uránia. <br>Mely látást csak alig tudna beszélni el <br>Egy Krisztus lábánál űlő Gamáliel. <br>Leszállott a Vallás - mennyei nevezet! <br>Mely a mindenható szent Atyához vezet - <br>Leszállott a Vallás. Óh, szentségek Atyja! <br>Mennyei súgárral fénylett ábrázatja, <br>Melynek szent felsége édességgel játszott, <br>Rajta a Jehova négy betűje látszott. <br>Méltóságos mellén az Urim Thumimmal <br>Tűndöklött, két lángot-vetett Kérubimmal, <br>S tisztelő fényt vetett, kik látták, azokra; <br>Mint emészthetetlen Mózes csipke-bokra. <br>Derűlt benne szívet enyhítő tekintet, <br>Melyről vígasztalás lágy balzsamát hintett. <br>Édes nyúgodalom űlt szempillantásán, <br>Felséges szelídség minden mozdúlásán. <br>Ez az a szent követ az ég és főld között, <br>Mely hozzánk az Isten öléből kőltözött. <br>Ez az a jóltévő, melyet ha megvetünk, <br>Életet hazudó halál lesz életünk. <br>Ez jött le, s oly szent fény omla orcájáról, <br>Mint Mózesnek, mikor lejöve Sináról. <br>Leszálla s egy fényes felhőre leűle, <br>Ruhája az égről a főldig terűle, <br>Melyet sok halandó tudományok fogtak, <br>Alatta tisztelő csókkal mosolyogtak. <br>E' jött le tisztelni azt a vídám napot, <br>Melyben idvezlették sokan e főpapot. <br>Így szólott, s csak alig kezdettük hallgatni, <br>Szent borzadás fogá lelkünket meghatni: <br>Istennek hív papja! kit e nagy Sionnak <br>Leányi tisztelnek egy kegyes Áronnak, <br>Kinek szent érdemid az Úrnak házába <br>Hosszas sorral vagynak metszve sittim-fába, <br>Ki az Úr házában állsz hív szolgálatot, <br>E néppel mindennap tévén áldozatot, <br>Hogy még a te lelked az élők főldén él, <br>Kedvesebb a sok száz lelkek életénél; <br>Öröm van a mennybe, a főldön vígadnak, <br>Ég-főld közt a sok száz vivátok szaladnak. <br>Meglész, amit mindég kívántak mindenek, <br>Mert az égre ilyen kérések jöttenek: <br>Isten! a kegyesség jó bírája s atyja, <br>Ezt esdekli sok száz szívnek indúlatja, <br>Hogy tartsd meg sokáig kegyes püspökünket, <br>Aki szent orcádhoz vezérli népünket, <br>Az élet vizével legeltetvén nyáját, <br>Hordozza a tőled írt törvény tábláját. <br>Kerítsd körűl őtet minden javaiddal, <br>Hordozd kézen fogva több prófétáiddal, <br>Folyjon rá, mint drága kenet, szent áldásod, <br>Hogy légyen házadat építő Esdrásod. <br>Egész nemzetsége e Lévi-fiának <br>Légyen a nép előtt szente Jehovának. <br>Jábesi időket érjen örvendéssel; <br>Végre az egekbe ragadd fel Illyéssel, <br>Ahol zengjen száján az a dicső ének, <br>Melyet énekelnek a huszonnégy vének. <br>Ilyen szók lebegtek az Úr zsámolyánál, <br>Mely a Kérubimok rettentő vállán áll. <br>A Jehova hármat mennydörgött ezekre <br>A változhatatlan végű kérésekre; <br>A lelkes állatok trónussa dörömbölt, <br>Alól, a felhők közt a főld s tenger bömbölt, <br>Melyet a sikoltó lárma tisztelettel <br>A forgószeleknek szárnyán végezett el - <br>Így esett. Ti pedig mind, mind örüljetek, <br>A Jehova lelke lakozik veletek, <br>Ád kegyes Abdiást, kegyes Esdrásokat, <br>Törésre állt Mózest, istenes papokat. <br>Ád szuperintendenst, amilyet csak kértek, <br>Olyat, mint Hunyadi, akit már esmértek, <br>Olyat, mint Hunyadi, s annál is bőlcsebbet - <br>Bőlcsebbet? - mit mondok! - Már nem szólok többet. <br>Ezt mondván, hirtelen eltűnt szemem elől, <br>Hosszan bársonyozván az eget jobbfelől. <br>Láttuk a felhőkbe miként bemerűle, <br>S az élő Istennek lábaihoz űle, <br>Csókolván grádiccsát dicső trónusának, <br>Háromszor kiáltott szentet Jehovának; <br>Melyre a dicsőűlt lélek templomában <br>Zengett a szent minden szerafim szájában. <br>Trombiták harsogtak, a triumfus ének <br>Hangjára az egek öszverendűlének. - <br><br>Ezt láttuk; s csak azért jöttünk udvarodra, <br>Hogy azt, amit láttunk, adhassuk tudtodra; <br>Nékünk poétáknak mert a bé nem fedett <br>Képzelés esmérnünk sok titkot engedett. <br><br>IV. Ének <br><br>Ha valaha lefoly az a gyászos óra, <br>Melyben maga, óh! <br>Maga Hunyadi megyen a koporsóra, <br>Óh, keserves szó! <br>Halálát a népek siratják, <br>Gyászhalmát könnyekkel áztatják, <br>Rózsákat béhullatják, <br>Maga zokog az egekig óhajtozó <br>Jajjal az Ekhó. <br><br>V. Ének <br><br>Isten, légy a főpapoddal, <br>Árnyékozd bé jóságoddal, <br>Mint több kegyes prófétáidat. <br>Mint a Libánus vőlgyére, <br>Forrásként áraszd fejére <br>Onnan feljűl bőv áldásidat, <br>Míg az élők főldjét lakja, <br>Jóvoltod légyen sisakja.