Te csendes éjnek királynéja, <br>Endímion szép barátnéja, <br>Te ott a fél felhő megett! <br>Ints hallgatást nárcisz pálcáddal, <br>S halkán nyomd pamut-hintócskáddal <br>A harmattól nyirkos eget. <br><br>Te is, főldünknek férje s bátyja, <br>Míg a magánosság barátja, <br>Coelus! terád bámészkodik, <br>Tekints le milliom szemeddel <br>S halld meg könyörűlő szíveddel, <br>A hűség mint búslakodik. <br><br>Ti fájdalmim sokszor hallátok, <br>Ti aggó éjjelem tudjátok, <br>Tudjátok, mért nem alszom én. <br>Ti láttátok, mely bús lélekkel, <br>Mely bágyadtan s könnyes szemekkel <br>Kesergettem Lilla nevén. <br><br>Ah! A Lilla mennyei szíve, <br>Orcája, a kellemek míve, <br>Megvarázsolta szívemet, <br>És bár Ámor kohában élek. <br>De tüzemről beszélni félek, <br>Hogy meg ne vessen engemet. <br><br>Pedig tán nem indúlatja <br>A nemes lángot bészívhatja, <br>Vagy, óh, vagy tán már érez is. <br>De hátha édes aggodalma <br>Más boldogabbnak a jutalma? <br>Óh, félek is, reménylek is. <br><br>Ti álomhintő istenségek! <br>Kiknél az éji jelenségek <br>Ezer formában lengenek, <br>Míg öszvehajlott szempillái, <br>Mint a tulipánt fályolkái, <br>Testvéresen szendergenek: <br><br>Kűldjetek egy képet elébe, <br>Ki, mint én, szíve kétségébe <br>Halvány, bágyadt és hű legyen, <br>És egybegyűlt sohajtásomnak <br>Ködjébe burkolva, kínomnak <br>Mélységéről vallást tegyen. <br><br>Vallja meg könnyező szemekkel, <br>Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel, <br>Hogy ő szép, és én szeretem. <br>Akkor tán édes nyúgalmában <br>Részt vévén a más fájdalmában, <br>Ezt nyögi: Én is szeretem. <br><br>Óh, de tán most is álmot látok <br>Óh, akkor, akkor példázzátok <br>Előmbe szép bálványomat: <br>Ah, mert bár eddig sok kín sértett, <br>E kép, e mennyei kísértet <br>Visszaigézi nyugtomat.<br>

Őrjöngök, Rád ha néznek, <br>Szeretne ütni két kemény ököl, <br>Hogy útálom ízét a sárga méznek, <br>Agyamban hogy csak arcod tündököl, <br>Hogy megvetem szelét az élet-vésznek <br>S haraggal bámulok az égre föl <br>S ha sírni kéne, könnyeim is késnek <br>S belőlem minden jóérzést kiöl. <br>Szerelem ez? vagy, haj nem is tudom csak, <br>Csak azt tudom, hogy megbolondulok, <br>Bronzajkaim, mint gyáva koldusok, <br>Csókmorzsáért könyörgenek - agyoncsap, <br>Érzem, szaladj, rohanj kezem elől! <br>Ihaj! ha egyszer öklöm öldököl, <br>Ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén <br>Hogy zúz sebet e gyáva két ököl <br>S csókolj bolondul holtak füstös üszkén. <br>Akarom kezeimbe sodorni hajad, <br>Akarom megizelni telér ajakad, <br>De mondd nekem, ki eddig nem is hittem, <br>Karodban él az ifju Életisten!<br>

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel, <br>lángoló karral, lángoló lábbal <br>rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget, <br>gyalog és kocsikon, a találka helyére, <br>sokkal előbb, mint ő jöhetett volna. <br>Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is, <br>mint eleven fáklya. Ott valami érzett <br>belőle, igéret, az a jó jövendő, <br>mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség, <br>minden, mi körülvett, az idegen világ is, <br>ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.<br>

Psyche bíbor kebeléből <br>Repülj le felém, <br>Eged fényes aetheréből <br>Csöpögtesd belém, <br>Óh, Szerelem! malasztaid <br>Mennyből eredt balzsamait. <br><br>Hol van lelkem rokonfele? <br>Jer, jelentsd ki már! <br>Repülj kebelembe vele, <br>Szívem alig vár; <br>Repdez, mint Noé galambja, <br>De enyhelyét nem láthatja. <br><br>Bennem mélyen metszve lelem <br>Szép ideálját, <br>Pygmalionként ölelem <br>Kedves bálványát, <br>De meg nem lelkesíthetem, <br>Csak tűnő képét kergetem. <br><br>Hozd el, hozd Zephyr-szárnyakon <br>Már valahára, <br>Ki ágyamhoz mécset gyújtson <br>Psyche módjára; <br>S ha majd a szent forrást issza, <br>Ismét add ölembe vissza. <br>

Te harmatnál és dérnél kevesebb, <br>mit nap emészt, holtabb, mint a halott, <br>ki egykor élt. Nem hagytál soha ott, <br>mert nem jöttél, el sem vesztettelek, <br>mert nem bírtalak; nem hirdetheted, <br>hogy egész vagy, nem őrzi hát tagod <br>a föld, hol lábad nyomot nem hagyott, <br>mert hol test nincs, ott lélek sem lehet. <br>Délibáb vagy benső pusztám fölött, <br>bolyongtál csak, míg meg nem alkotott <br>hősége elmém hullámainak. <br>Mert ha hiányod búsít, rájövök, <br>hagy csak magamból egy részt gyászolok, <br>ki nulla lettem mínuszod miatt.<br>