Lopók között szegényember, <br>Szegényember sose fél, <br>Minek félne, szíve, lelke <br>Erősebb a többinél. <br><br>Lopók között szegényember, <br>A Jóisten megsegél! <br>Nincs tehene a szegénynek, <br>De ha van is elvetél. <br><br>Lopók között szegényember, <br>Szegényember kapanyél. <br>A világot megkapálni, <br>Szegényember annak él. <br>

Mert már megint jönnek azok a fellegek, <br>megint eső lesz. <br>Megint sár lesz és ólmos ködburok <br>a lélek körül. <br>Éjszaka megint fennülhetek ébren, <br>hallgatni, amint a végnélküli eső <br>paskolja a falakat és zubognak a csatornák. <br>Megint, megint és már nem is remélem, <br>hogy vége lesz. <br><br>Valahová el akartam utazni tegnap, <br>egy kis felfrissült lélekremegésre, <br>Nápolyba, vagy nem tudom hová, <br>ahová egy életben csak egyszer megy vonat. <br><br>Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken, <br>sokszor csak pillanatokon múlik <br>az ilyesmi, a napsütés, <br>a jólszületés, az igazi élet, <br>minden. <br><br>Nem találom a lelkemet sehol. <br>Aztán már meg is jött a köd, <br>már megeredt a gyűlölt permeteg. <br>Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót, <br>behúnyom a szememet. <br><br>... Magam előtt látom egy távoli vonat <br>motollázó sok kerekét, <br>hallom élettel-teli, ütemes zakatáját <br>s a mozdonnyal szembegurul a sínen <br>egy forrón felkelő, <br>óriási Nap...<br>

Egy őszült remetét a Tihany oldalán <br>Ismértem. Sivatag sziklaüregben élt. <br>Már két századokat hordoza vállain, <br>S mellén lengedezett hosszu, fejér szakál. <br>Gyakran bölcs szavait hallani elmenék <br>Barlangjába, vidám gyermekidőm alatt. <br>Sok történeteket hordogatott elő <br>A bölcs ősz az idők régi homályiból. <br><br>Egy szép alkonyaton melleje ültetett, <br>Ősz pillái alól könnye kicsordula, <br>S így kezdé szavait: Látod amott, fiam, <br>Amint a Balaton habja locsogva küzd <br>A bérc öbleiben, s rengeteges vadon <br>Zöld pártája körülfűzte az ormokat? <br>Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak <br>Állottak sudaras sorjegenyék között. <br>S ím, ott egy feketült klastrom, az ó világ <br>Buzgósága dicső temploma s szent helye. <br>Sok távollakozók s messze szarándokok <br>Csókolták küszöbét s szentjei zsámolyát, <br>S a himnuszba vegyült orgona hangjai <br>Buzgón ömledezék a hegyeket körül. <br><br>Hány szív harcola szent boltja homályiban, <br>Míg eltépte magát ösztöne láncain, <br>S lángérzése szelíd buslakodásra vált! <br>Hány szép hervada ott élete hajnalán, <br>Mint egy gyenge virág a havasok között, <br>Melly látatlan alak díszeivel kivész! <br><br>Ott lankadt, epedett Váradi Lóri is <br>Érző lelke tüzes gerjedezésiben. <br>Nem fojthatta meg azt a feledő idő, <br>Sem más isteni kéz mennyei balzsama. <br>Legszebb szűz vala ő Hunnia térein. <br>Sok fényes lovagok néztek ohajtva rá: <br>Sok nagy gazdagokat Lórika megvetett, <br>Mert szívét szeretett Sándora bírta már, <br>S oldhatlan kötelek közt vele egyesült. <br>Sándor régi nemes faj, de szegény vala; <br>Mellyért Lóri kemény atyja csikarva dúlt, <br>S e klastromba dugá a szerető leányt. <br>Kábultan maradott Lóri sokáig itt, <br>S mint egy álmodozó csendesen elmerült. <br>Míglen végre beteg szíve felébrede, <br>S a kétségbeesés tőreivel vivott. <br><br>Már négy bús kikelet látta siralmait <br>S lassanként kihaló kellemit, amidőn <br>Egy bús óra alatt ajtaja megnyilék, <br>S a régen-siratott karja közé rogya. <br>Testek rándulatit festeni nem merem, <br>Sem tördelt szavokat s ömledezésiket. <br>A döbbent kebelek nyögve szorultak el, <br>S bennek minden erő s élet eloltatott. <br>Míglen végre, sebes könnyeik árjai <br>Megnyitván lekötött nyelvüket, így zokog <br>Forró csókjai közt a pihegő leány: <br><br>Oh kedves, kit az én lelkem epedve várt <br>Minden perceneten, s érted imádkozott! <br>Oh ifjú, kit az én szívem ezer közül <br>Választott! de az ég szívemet eltöré! <br>Eljöttél, hogy ezen néma falak között <br>Esdeklő szeretőd könnyeiben feredj? <br>Eljöttél, hogy alélt lelkem előtt kinyisd <br>Elvesztett örömünk hajdani édenét? <br>S hogy még egyszer örömkönnybe borult szemét <br>Lóridnak karodon zárja be a Halál? <br><br>SÁNDOR <br><br>Nincs szóm, nincsen erőm! végy kebeledbe, végy! <br>S olvasd e halovány orca vonásain, <br>Olvasd e szomorún béapadott szemen, <br>Mint szenvedt nyomorult életem ekkorig. <br>Bujdostam hegyeken, völgyeken és habon, <br>Míg felleltelek, oh angyalom, édesem! <br>Im álttörte acélzáraidat karom. <br>Jer most, merre karom s a szerelem vezet. <br>Jer, menjünk oda, hol senki nem ismer, és <br>Egy csendes kalyibánk, egy nyoszolyánk leszen. <br>Menjünk! int az idő; oh ne habozz! kövess! <br><br>LÓRI <br><br>Menjünk, nyújtsd karodat! légy vezetőm! megyek <br>A bús Kaukazuson s tengerek árjain <br>Lángnak, habnak, ezer fegyverek élinek. <br>Isten véletek itt, oh szomorú falak, <br>Itt hagylak! szeretőm karjain elmegyek! <br>Menjünk a szerelem szárnyain... Oh, de mit, <br>Mit hallok? elalél lelkem. - Egek, mi ez? <br>Halld, a lármaharang! nézd! közelítenek <br>A fáklyák. Ti kemény istenek! - el vagyunk <br>Árultatva tehát? - Oh, te csalárd öröm! <br>Eltűnsz, el, valamint egy buborék tehát? <br>Már hát nem lehetek, kedvesem, a tiéd <br>E földön! de tiéd lészek az égbe' majd! <br>Oh, kedves szeretőm! hogyha szeretsz, ne hagyj <br>E mélységbe'! ne hagyj! ölj meg ezen helyen; <br>Ölj meg, hogy kezeden fogyjon el életem. <br>Hah jőnek Szeretőm, hív szeretőm, ne hagyj! <br>Csókolj meg, s vasadat döfd ide, oh, ne szánj! <br>Döfj, ím itt kebelem. Én örömest halok. <br>Add meg nékem ezen leggyönyörűbb halált! <br><br>Ekkor Sándor előrántja hegyes vasát, <br>S a vállára borult szűz kebelébe döf. <br>Elsóhajtva repűl bánatos élete, <br>S egy bágyadt Köszönöm! volt lebegő szava. <br><br>SÁNDOR <br><br>Hah, menj, menj, te nemes lélek! ez a világ <br>Nem méltó tereád, menj, követőd leszek. <br>Hah, már látlak! az ég fényözönén lebegsz, <br>Intesz, hívsz, mosolyogsz, karjaidat nyitod. <br>Ó kedves szeretőm, Lóri, te hívsz: megyek. <br><br>Ekkor Lóri hideg karja közé borult. <br>Csókokkal befedé kedvese tagjait, <br>S mélyen mártja sebes szíve alá vasát, <br>S forrón öszvevegyült vérök eláradott. <br><br>Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyök. <br>Egy szép gerlicepár jött ki porokból, és <br>E csendes ligetek sátoriban leszállt. <br>Gyakran látni setét éjjeleken fejér <br>Fátyolban lebegő lelköket e helyen: <br>Gyakran hallani itt lassu melódiát <br>Éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó <br>Messzünnen kihaló gerlicehangjait. <br><br>[1807 körül]<br>

Egykor nagy fellegszakadás vólt, a zabolátlan <br>Szél a századokon élő fákat töveikből <br>Döntögeté; izmos gyökerek mormolva halomnyi <br>Földdel moccant fel. Szomszédjokat a belecsattant <br>Ég ropogó tüze pukkantotta diribre-darabra, <br>A rohanó zápor jéggel morzsolta törekké <br>A lepocsékolt szép gabonát. A krumpli is úntig <br>Őgyelgette büdös indáját; csak letapasztá <br>Őtet is a zivatar, s szétmállva fedezte be halmát. - <br>A vad idő elment; a rémült ember utána <br>Sáppadtan nézett, kóldús pálcára jutását <br>S éhen haldokló hív társának s gyerekének <br>Ínségét mélyen képzelvén. Messze határról <br>Eljött a takaró, de fejét csóválva tovább ment. <br>Egy lakos, aki csupán krumplit termeszte, mivelhogy <br>Földje igen szűk volt, sarjadzani látja vetését, <br>S a cudar inda alól kenyeret vájkála fel ősszel. <br>Ezt látván a több lakosok, felhagytak az áldott <br>Búzatenyésztéssel; s inkább sóvárganak ikrás <br>Krumplijokon, mintsem gondoskodnának az élet <br>Bő termő idején szükségre való kenyerekről. - <br><br>* <br><br>Nemzetem, így jársz majd, egy náladnál szaporább <br>nép, Bár sikeretlen is ő, magod a földből kiszorítja.<br>

Látás <br><br>Ahol jő, kit régen ohajtva lesek, <br>Ő, akit szüntelen lelek s keresek. <br>Képzelődésemnek serkenj hajnala, <br>Testben jő lelkemnek őrző angyala, <br>Most tehát, most két szemeim hívek légyetek, <br>Ti is, minden érzéseim jertek, nézzetek, <br>Csak te nyomorult kéz, s szegény ajakok, <br>Bár lelkemnek nehéz, legyetek vakok. <br><br>Hallás <br><br>Hangicsál a kincsem nyájas énekkel, <br>Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel, <br>Inak feszüljetek vont húr módjára <br>S mind együtt pengjetek édes hangjára. <br>Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai, <br>De ha róllad szót sem tesznek szép ajakai, <br>Érzéseden kívül hagyd zengéseket, <br>Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket. <br><br>Szaglás <br><br>Irigylem kis virág állapotodat, <br>Boldogul letört ág, szép halálodat. <br>Kincsemnek éltedet keblére tetted, <br>S fűszeres lelkedet rá lehelletted, <br>Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe <br>Szedted, drága jóvoltodat töltsd hát szivembe, <br>Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte, <br>Mert e jó illatot kincsem lehelte. <br><br>Tapintás <br><br>Szemem, nem láthattad, mégis fénylettél, <br>Fülem, nem hallhattad, mégis csengettél, <br>Órrom s szám izlése, csak veszteg ültél, <br>Mégis mi rébzés e', hogy felhevültél? <br>Jádzodjatok víg szivemmel minden csepp vérek, <br>Mert egy édes érzésemmel egekig érek. <br>Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá, <br>Szorítni találtam, s visszaszorítá. <br><br>Ízlés <br><br>Kézfogás, órr, fűl, szem, mind elbujhattok, <br>Már engem többé nem csalogathattok. <br>Látjátok véremnek pezsgő forrását, <br>Betöltém szivemnek fő kivánását. <br>Tudjátok-é, mi lehetett, amit ízlétek? <br>Aki még nem érezhetett angyali étek, <br>Bóldog, ha addig lés, míg meg nem talál, <br>Mennyei jó izlés! Forró csók valál. <br><br>Kívánság <br><br>Kép, amely szívemet tükröddé tetted, <br>Hang, amely eremet mind megpengetted, <br>Balzsamos lehellet! gyenge szorítás! <br>Melyekhez még kellett egy bóldogítás, <br>Édes csókok forrósági, égi harmatok! <br>Ti érzésim kivánsági, mi a hijjatok? <br>Csak középpontotok egy jó szív légyen, <br>Életem rajtatok mennyekbe mégyen.<br>