A szép kikelet <br>Üzi a telet, <br>S zúzos förgetegét, <br>Bolyongó fellegét, <br>Lágy lehelleti <br>Messze kergeti. <br><br>Amit szemem lát <br>Hosszas bánatját <br>Szeleknek ereszti, <br>Víg kedvét éleszti, <br>S újult színre kél, <br>Hogy elmúlt a tél. <br><br>Még a madarkák <br>Félénkek s némák. <br>De majd nemsokára, <br>A tavasz szavára, <br>Előállanak, <br>S dalt indítanak. <br><br>Ah, a szép Cenci <br>Ide jő ma ki. <br>Ha a zöld ligetet <br>Az elkeseredett <br>Bús fülemile <br>Jajjal tölti be. <br><br>Oh vajha akkor <br>Valamely bokor <br>Mellé rejtezhetném, <br>S kényemre nézhetném, <br>Szép tekinteti <br>Mint kedvelteti: <br><br>S ha a pajkos szél <br>Lopva neki kél, <br>S sebes repületi <br>Leplét félreveti, <br>Szemérmes szemmel <br>Miként pirúl el. <br><br>Oh szép kikelet! <br>Verd el a telet, <br>S ha Cenci ide jő: <br>Olvadni késztető <br>Leheleteddel <br>Szívét lágyítsd el. <br><br>1787

A Kraszna völgyén, hol a faluk <br>Így tavasszal bokréták, <br>Csináltunk rövid sétát <br>Boszorkányos, bolond kocsival: <br>Szép és különös volt az ut. <br><br>Varsolcot, e vidám falut <br>Átgázoltuk vidáman <br>S hozzám illően bátran: <br>Be szép az Élet és a vidék <br>Szívnek és szemnek hogyha fut.

Rengő csoda Tenger! <br>Fonjad körül bánó dalaiddal <br>Élet után vágyó lelkemet. <br>Tépd ki szívem kérges rejtekéből <br>Tompa dalok árnyékéletét. <br>Mert gyáva az ember. <br>Nem mérkőzik titkos hatalmaddal: - <br>Ha rám borul a sötét - eltemet. <br>Pártos harcon elsorvaszt, elöl; <br>S csak fenyeget, de nem jő a Vég. <br>

Utcákra és terekre <br>szálldos a könnyü, halk hó <br>szitál és leng kavargó <br>pelyhe. <br><br>A végtelent söpörve <br>táncol, újra meg újra, <br>végül fáradtan hull a <br>földre. <br><br>Az álmosarcú nagy sík <br>fölött halotti formán, <br>tetők, kémények ormán, <br>alszik. <br><br>A csend világa áll ma. <br>Kinyújtózik a földön <br>felejtő, nemtörődöm <br>álma. <br><br>De a mély nyugalomból <br>a szív emlékre kelve, <br>egy hamvadt szerelemre <br>gondol.<br>

Itt vagy hát már óh kezdetnek <br>Legfelségesb példája, <br>A felserdült természetnek <br>Nagy pompájú mátkája! <br>Jer, tiszteljük szűz keblébe <br>Hol kis zefir puha szele leng <br>S a rábámult csendességbe <br>Egy andalgó fülemile zeng. <br>Itt, hol még egy bódúló is <br>Egy percet meghiggadna, <br>Egy országot feldúló is <br>Lágy érzéssel borzadna, <br>Itt érezzük, hív pajtások, <br>A szent erkölcs nemes erejét, <br>Hadd kapkodják másutt mások <br>A képzelt jó buja kebelét. <br>Jertek, hívek, s a gunnyasztó <br>Hajnal lassú lángjánál <br>Áldozzunk a szívforrasztó <br>Egyesség oltáránál, <br>A titkok szent egyházának <br>Igy ballagjunk falai körül, <br>Míg a kétség árnyékának <br>Bóldog lelkünk felibe nem ül. <br>Addig a szép természetben <br>Hordjuk tisztán szívünket, <br>Még itt egy ily víg életben <br>Kezdjük dicsősségünket, <br>Hadd búzgassa mindég vérünk <br>Jó erkölccsel tele szeretet, <br>Úgy mindent oly vígan érünk, <br>Amint értünk ma kikeletet.<br>