Akihez szólott a legelső nóta: <br>Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka... <br>Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve <br>És nemsokára a más felesége... <br>Így van megírva pár rövidke sorba, <br>Mintha ez olyan természetes volna. <br>Az a reporter mit tudta, hogy ebbe' <br>Egy kész regény van végleg eltemetve, <br>Bevégzett regény, be nem végzett álom: <br>Zsóka volt az én első ideálom... <br><br>Megejt varázzsal édes, ifju emlék, <br>Mintha most ismét az a régi lennék, <br>Mintha még mindig könnyű vón' a nóta <br>Mintha még mindig hű lenne a Zsóka, <br>Mintha még mindig tudnék szőni álmot... <br>...Pedig meghaltak mind az ideálok... <br>Ahogy elhangzott az az első nóta; <br>Édes kis Zsókám, haldoklom azóta, <br>Reményem, álmom mind, mind semmivé lett, <br>Meghalt. Magával. Maga volt az Élet... <br><br>Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka, <br>Mást fog ölelni, másé lesz a csókja... <br>Óh, legyen boldog majd avval a mással, <br>Ölelje Magát olyan forró vággyal, <br>Ahogy én egykor átölelni vágytam, <br>Szerelem-éhes, boldog, ifju vágyban... <br>Haljon el most már minden emlék, nóta, <br>Feledjünk mindent: menyasszony a Zsóka...<br>

A tiszta nyájasság hol örűl <br>Jobban, mint a Parnasszus körűl, <br>Hol az ártatlan múlatságnak <br>Közepette a búk nem rágnak? <br>Zőld ligetek! tibennetek öröm lenni, <br>A laurusok és mirtusok árnyékában pihenni. <br><br>Itt a múzsák magok vezetnek, <br>Nektárjaikból részeltetnek: <br>Apolló maga énekelget; <br>Az ekhó rá visszafelelget. <br>Ott hallik a víg muzsika, ott zengedez, <br>Hol a szagos bokrok között Aganippe csergedez. <br><br>A hegyek itt mindég zőldellők, <br>Újítják kellemetes szellők; <br>A leszebb tavasz mindég lakja, <br>Mezeit virágokkal rakja. <br>Itt egymással víg hangzással táncolgatnak <br>Az örömök s öszvekapcsolt karral vígan múlatnak. <br><br>Lármás városok! távozzatok. <br>Hol laknak a gondok s bánatok; <br>Nagy udvarok! csak maradjatok: <br>Én e kies helyen múlatok. <br>Boldog Máró! élted már, óh! csak te éled, <br>A múzsáknak, poétáknak ölében szíved éled.<br>

Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok - <br>Tudom előtted el nem sáppadok. <br><br>Azt, amit adtál - megvan épen - vedd el! <br>'sz csak hitegettem magam a Neveddel. <br><br>Te oly erős vagy - gondolsz egyet s van, <br>De nékem kínos a bizonytalan. <br><br>Vagy nem is adtál - én véltem bolondul, <br>Hogy számon élet-szöllő mustja csordul. <br><br>Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek, <br>De nyakamban száz kétséget viszek. <br><br>Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt, <br>Mint Nap havat, amit magába olvaszt. <br><br>Vagy üss agyon hát, csak törődj velem <br>S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem. <br><br>Oda adom a vérem is, ha kéred. <br>- Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred! <br><br>Te jól tudsz engem, sorsom is tudod, <br>De vedd el tőlem a talentumod. <br><br>Vagy mért faragtál énbelőlem Embert, <br>Kit Bölcseséged gyávasággal megvert?! <br><br>Tudom, előtted el nem sáppadok - <br>Gyere Úristen, nézz meg - itt vagyok! <br>

<br>Midőn még életet <br>Gondoltak benne a habok, <br>Elrablák tőle az <br>Utolsó deszka-darabot; <br>Midőn halottnak gondolák, <br>Nem adtak néki temetőt, <br>Kietlen partra hurcolák: <br>Temesse majd el ott a föld. <br>Féljétek Istent, emberek! <br>Szegény hajótörött kiált; <br>Adjatok néki enyhelyet, <br>Táplálékot, meleg ruhát. <br><br>Még tennap kincsei <br>Terhét emelte sok hajó, <br>Hol viselős vala <br>Milliókkal a millió: <br>És nem gazúl gyüjtött vagyon, <br>Özvegyek, árvák könnyei, <br>Hanem kitűrés, szorgalom <br>Veritékből lett gyöngyei. <br>Féljétek Istent, emberek! <br>Veszendő e világi jó; <br>A holnapig sem biztosít <br>Tömött szekrény, rakott hajó. <br><br>Még tennap azt hivé, <br>Kezében élte gyámola <br>S derülten int felé <br>A vénség biztos távola; <br>Hogy számadását megtevé, <br>Hiányos számra nem talált, <br>S ezen hitben nem rettegé <br>Ama nagy zérust, a halált. <br>Féljétek Istent, emberek! <br>Az élet számvetése csal: <br>Reménybukott szív halni vágy, <br>Koldús marad, meg mégse hal. <br>

Sajkás vagyok vad, hullámos folyón. <br>Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka, <br>Reng, mint a bölcső, melyet ráncigál <br>Szilaj kezekkel a haragvó dajka. <br>Sors, életemnek haragos dajkája, <br>Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted, <br>Ki rám zavartad fergeteg módjára <br>A csendriasztó szenvedélyeket. <br><br>Elfáradtam már, messze még a part? <br>Mely béfogad révébe;... vagy az örvény? <br>Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn <br>Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén. <br>Sem part, sem örvény nincsen még előttem, <br>Csak hánykódás, csak örökös habok; <br>Hánykódom egyre a folyó nagy árján... <br>Ki sem köthetek, meg sem halhatok. <br><br>De mily hang ez, mily tulvilági hang, <br>Mely bévegyűl a habzúgás közé? <br>Tán szellem, égbe szálló a pokolból, <br>Hol büntetését már átszenvedé?... <br>Egy hattyu száll fölöttem magasan, <br>Az zengi ezt az édes éneket - <br>Oh lassan szállj és hosszan énekelj, <br>Haldokló hattyúm, szép emlékezet!... <br><br>Nem voltam többé gyermek, s nem valék <br>Még ifju. Ez az élet legszebb éve, <br>Mint legszebb perc, midőn a hajnalégről <br>Az éj kárpitja félig van levéve. <br>Sötétség volt még egyfelől szivemben, <br>De másfelől már pirosan kelének, <br>Mint a közelgő nap szemeiből <br>Kilőtt sugárok, a vágyak s remények. <br><br>Amire vágytam, bírni is reméltem, <br>S amit reméltem, azt el is nyerém; <br>Talán azért, mert nem sok volt... egyéb sem, <br>Mint pihenés egy hű barát ölén. <br>Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még <br>Nincsen kikelve a rejtett önérdek, <br>E mindent elrágó hernyója a <br>Baráti hűség virágos kertének. <br><br>Barátom hű volt; ürítgettem véle <br>A boldog órák édes poharát, <br>S a lelkesűlés égi mámorában <br>Sasként röpültem a világon át. <br>S amerre szálltam, minden az enyém volt! <br>A dúsgazdagság bársony pamlagára <br>Hajtám le főmet, melyet övezett <br>A dicsőségnek csillagkoronája. <br><br>Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet, <br>S már hittem is, hogy ez való, nem álom... <br>De most egyszerre szívem, melyet a <br>Világgal tölték meg, tágulni látom: <br>Szivem tágúla, vagy tán a világ <br>Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém, <br>Hogy kebelemben hézag támadott, <br>Hézag, keblemnek legmelegebb részén. <br><br>És napról-napra nőttön-nőtt ez ür, <br>S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem, <br>Félt, hogy mélyébe hull... s nem kelle többé. <br>Mit eddig olyan lángolón öleltem, <br>Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség. <br>Mind a kettő oly fénytelen vala! <br>Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel, <br>Ha elkopik majd csillagfátyola. <br><br>Nem kelle semmi, még a jóbarát sem, <br>Magam magamnak voltam terhire, <br>S futottam, mint kit rémek serge üldöz, <br>Az életzajtól messzi-messzire. <br>Csöndes magányban keresék tanyát, <br>Sötét erdő völgyébe telepedtem... <br>Oh e magányban milyen alakok <br>Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem! <br><br>Szivembül jöttek e tündéri lények, <br>Szivemnek nem rég támadt üregébül, <br>Tündéri lények, milyenekre félig <br>Emlékezém a szép gyermekregékbül. <br>"Megálljatok! megálljatok!" kiálték, <br>"Oh, csak egy álljon meg közűletek, <br>Csak addig, mig egy csók s egy ölelés tart!" <br>Nem álltanak meg, mind eltüntenek. <br><br>Kerestem őket, és meg nem lelém, <br>Még csak nyomukra sem akadhaték; <br>Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának, <br>Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég. <br>S minél messzebbre távozának tőlem, <br>Minél homályosabban láttam őket: <br>Annál dicsőbbek voltak, és szivem <br>Annál emésztőbb sovárgásban égett. <br><br>Szivem sovárgott és én sorvadék, <br>Társim nevettek a sápadt fiún, <br>Csak jóbarátom, ő nem nevetett, <br>Fejét csóválta, búsan, szomorún. <br>Mi lelt? kérdezte; én nem felelék, <br>Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt. <br>Szomjas valék s vizet hiába ittam, <br>Nem enyhité viz a tikkadt kebelt. <br><br>S meguntam ezt a földi életet, <br>Mely elvesztette szépségét szememben. <br>Föl, föl! mondám, a mennybe! ahová <br>Fájó szivemnek tündérnépe lebben; <br>Föl a mennyekbe! ha a léget szívom, <br>Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget... <br>S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok <br>Keresztülbolygom a nagy mindenséget! - <br><br>Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány, <br>Égő szivárvány százezer virágbul; <br>De rám oly búsan néztenek... talán <br>Tudták, hogy elkészűlök a világbul. <br>A legnagyobb hegy tetejére mentem, <br>Onnan tekinték föl az ég felé. <br>Átlátszó kék volt a felhőtlen ég... <br>Beléláttam... tisztán láttam belé... <br><br>Ábránd-alakjaim legszebbike <br>Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte <br>Hallottam hívó hangjait... de jól <br>Láthattam, hogy felém kezével inte. <br>Megyek! mondám, s a bérc szélére léptem, <br>Ahol száz ölnyi mélység nyilt alattam. <br>Már-már ugrám... hátúl egy kéz ragadt meg... <br>Eszmélet nélkül visszahanyatlottam. <br><br>Midőn eszméltem: a dicső alak, <br>Kit az egekben láttam az imént, <br>Ott állt mellettem... oh, mit érezék? <br>Leirhatatlan édes érzeményt! <br>"Ilyen közel van hát a föld az éghez?" <br>Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam, <br>"Im a mennyben vagyok szép angyalomnál, <br>S elébb egy perccel még a földön voltam." <br><br>Ezt gondolám, de szólni nem tudék, <br>Avvagy talán nem mertem szólani, <br>Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom, <br>Keblemből a menny ki fog szállani, <br>És megragadtam angyalom kezét, <br>Hogy el ne tűnjék tőlem újolag, <br>És derekát átövezé karom, <br>Átövezé, mint egy égő szalag. <br><br>S merőn szemléltem fényes arculatját. <br>Most is csodálom, hogy szemem világa <br>El nem veszett e földöntúli fénytől, <br>Midőn benéztem szeme csillagába. <br>Sötétkék csillag volt az ő szeme, <br>És szemöldöke fekete szivárvány, <br>S vállán ugy úsztak barna fürtei, <br>Miként az éj egy rózsatenger árján. <br><br>Meg mertem végre nyitni ajkamat, <br>S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről. <br>Nagyon homályosan beszélheték, <br>Mert ő nem értett semmit e beszédből. <br>"Én lyány vagyok," szólt, "földi lyány, nem angyal; <br>Ahol vagyunk, ez a föld, nem az ég, <br>S te itt a mélybe estél volna, ámde <br>Én mentésedre még jókor jövék." <br><br>"Legyünk tehát a földön," válaszoltam, <br>"Földön vagy égen, az mindegy nekem, <br>Csak oldaladnál, kedves oldaladnál; <br>Hisz ahol te vagy, ott az én egem. <br>De űlj le mellém, s engedd, hogy karom <br>Szorosabban fűzhessen át, o engedd! <br>Úgyis sajátom vagy, tulajdonom, <br>Mert téged az én képzetem teremtett." <br><br>Leültünk ott a szikla tetején <br>S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok? <br>"Egy bús sohajtás voltam eddig," szólék, <br>"Öledben ím e csókkal meghalok. <br>Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen <br>Föltámadásom... - ím, föltámadok, <br>Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék, <br>Most a gyönyörnek mosolya vagyok." <br><br>Ő megcsókolt. Nem kéreté magát, <br>Első szavamra ajkamon volt ajka; <br>E csók! ez ajk!... mért nem váltunk itt kővé? <br>Hadd függtem volna mindörökre rajta! <br>E csók, e csók! ez édesb volt a méznél <br>S az anyatejnél. Csak ezóta élek; <br>Midőn elcsattant e csók ajkamon, <br>Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek. <br><br>"Tekints körül", szólott a csók után <br>A lyányka, "látod, milyen változás? <br>Én nem tudom, honnan, s miként van ez, <br>De mostan ég és föld egészen más. <br>Kékebb az ég, sugárosabb a nap, <br>S e fák alatt itt hűvösebb az árnyék, <br>S pirosb a rózsa, illatosb a lég... <br>Ah, mintha csak egy más világban járnék!" <br><br>"Más a világ, más, nem olyan, minő volt," <br>Feleltem én, "vagy csak mi változánk? <br>De bármiként van, mit törődünk véle, <br>Midőn e változás áldás reánk!" <br>Egymás ölébe így fontuk tovább <br>Beszélgetésünk rózsakötelét, <br>S amint eszméltünk szép ábrándjainkból, <br>Láttuk, hogy a nap már a földre lép. <br><br>Alkonyodék. Arany felhőkön szállott <br>A nap violaszín hegyek mögé. <br>A messzeségbe nyúló rónaságot, <br>E száraz tengert, halvány köd födé. <br>A szikla, melyen állottunk, piroslott <br>A végsugártól, miként bíbor párna <br>A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta <br>A boldogság ifjú királyi párja. <br><br>Elbúcsuzánk; nem szóval; szemeinkkel; <br>S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman! <br>Az éjt úgy néztük, mint a haldokló <br>A sirt, amelyen túl egy szebb világ van. <br>Nem ígértük, hogy holnap eljövünk, <br>De mind a ketten eljövénk hiven, <br>S így éltük által az egész tavaszt, <br>Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven. <br><br>S így éltük által az egész nyarat. <br>Minden napunk egy virágszál vala <br>A bokrétából, melytül illatot nyer <br>Az istenek olympi asztala. <br>De e virágok elhervadtanak már; <br>Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket? <br>Röpűlj ki e szép kornak édenéből, <br>Haldokló hattyúm, bús emlékezet! <br><br>Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka <br>A természetnek. Kérlelhetlen karja <br>Letépi a szegény fák levelét, <br>A földre sujtja, és lábbal tiporja. <br>Lábbal tiprá boldogságunkat is; <br>Reánk küldé enyészetes szelét <br>Elválás képiben, s ez arcainknak <br>Leszaggatá szép rózsalevelét. <br><br>Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé. <br>Komoly borongó volt az őszi este; <br>A ködön át a távolból lyánykámat <br>Könnyes szemem mégegyszer fölkereste, <br>Aztán futottam, útat nem tekintve, <br>Arcom, kezem tövistől vérezék... <br>Futottam árván, mint a hullócsillag, <br>Melyet magából kilökött az ég. - - <br><br>Azóta arcom és kezem begyógyult, <br>Arcom s kezem, mit tüske sérte meg, <br>S szivemből is ki vannak irtva már <br>Az elválástól támadott sebek; <br>De e sebeknél jobban fáj nekem most, <br>Jobban fáj az, hogy már-már feledem <br>Ábrándjaidnak édes üdvességét, <br>Oh tündérálom, első szerelem! <br>