A történeteket lapozám s végére jutottam, <br>És mi az emberiség története? vérfolyam, amely <br>Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, <br>És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig. <br>Azt ne higyétek, hogy megszűnt már. Nincs pihenése <br>A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében. <br>Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója. <br>Rettenetes napokat látok közeledni, minőket <br>Eddig nem látott a világ; s a mostani béke <br>Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána <br>A földrendítő mennydörgést szokta előzni. <br>Látom fátyolodat, te sötét mélytitku jövendő, <br>És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e <br>Fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta, <br>Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök <br>És örülök szilajan. A háború istene újra <br>Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván <br>Lóra ül és végigszáguld a messze világon, <br>És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja. <br>Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni: <br>A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké, <br>Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma <br>Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet, <br>Melyet igért isten, próféták ajkai által. <br>Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet, <br>Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk <br>Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni. <br>

Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem! <br>Tükörbe nézni szinte nem merek, <br>Attól félek, hogy már hajam megőszült... <br>Ez a szív itten, oh ez oly öreg. <br><br>Az éjszakákat keresztűlvirasztom. <br>Az álmot már nem is keresem én, <br>Ugysem találnám. Nem tudok alunni, <br>Mióta bennem alszik a remény. <br><br>A kínok is már mind elfáradának, <br>Elfáradának engem bántani; <br>Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint <br>Holttestöket keblünkben hordani. <br><br>Én hordom őket és azt gondolom, hogy <br>Egy század óta hordom őket már. <br>Olyan nehéz és oly hideg halottak! <br>Fagy tőlök vérem, csak alig hogy jár. <br><br>Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel, <br>Mint aki kőhöz vágta homlokát, <br>Aztán föleszmél félig, s két alakban <br>Lát mindent, s tisztán még semmit se' lát. <br><br>Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem, <br>Kétségeim azt messze zavarák. <br>Ugy hull reám egy szebb idő emléke, <br>Mint sírhalomra a tépett virág.<br>

A szinész utain virág s tövis terem, <br>A szinész élete öröm és gyötrelem. <br>Bűvös szellemkezek vezérlik lépteit, <br>Leplezve gondosan az élet terheit. <br>Szép álmot álmodik: öröklő hirnevet, <br>Szellem bejárja a földet és eget. <br>Bú- s kéjnek egyaránt feltárja kebelét, <br>Részvéttel osztja meg a szenvedő könyét, <br>S bár megvetett, szegény, de nem boldogtalan, <br>Amig szive dobog s mig pártfogója van, <br>Mert pártfogója az, mi neki üdvöt ád, <br>Szeretni lángolón ohajtott pályáját. <br>S még a hir nevéről <br>Szép dolgokat beszél, <br>Sirhalma pázsitán <br>Zokogva sír a szél. <br>

Elvándorol a madár, <br>Ha őszre jár <br>Az idő. <br>(Tavasszal azonban ismét visszajő.) <br>Száll... száll... száll... viszi szárnya; <br>Azon veszed észre magad, hogy már a <br>Távolság kék levegőit issza. <br>Olyan sebesen száll, <br>Hogy eltünő álomnak véled. - <br>A madárnál <br>Mi száll tova még sebesebben?... az élet! <br>De, mint a madár, ez nem tér többé vissza. <br>

E szobában küszködött az <br>Élet és halál fölötte, <br>Míg az élet <br>Őt a szépet, <br>Őt a kedvest, elvesztette. <br><br>E szobában siratám őt <br>Könnyeimnek tengerével: <br>- Szenvedésem <br>Avvagy létem <br>E tengert mért nem nyelé el! - <br><br>E szobában lesz lakásom; <br>Édes kín lesz laknom itten, <br>Itten laknom, <br>Őt láthatnom <br>Mindig éber emlékimben. <br><br>Egy kivánatom leszen, ha <br>E szobából el kell menni; <br>Az, hogy engem <br>Akkor innen <br>Szent Mihály lova vigyen ki. <br>