Őszülő erdők rettegése, <br>Gyásza van a szívemben, Mylitta, <br>És szépsége és elszántsága, <br>Legdúsabb színeit most virítja <br>A Szerelem, az igazi, <br>Oly szomszédos a komor Halállal. <br><br>Nyarat lelkem már nem is fájlal, <br>Száz szinű, pazar, szomoru kedve <br>Szórja sugarát kifogytáig <br>Őszt-borongató, szőke fejedre, <br>A te macskás, ifjú fejed <br>Lelkemből vert új koronájára. <br><br>Az Ősz nap-órája megállva <br>Figyeli szánk gyáva közeledtét, <br>Néha a köd hó-szagot érzet, <br>Agyaink színes avarra vetvék <br>S őszi erdőkből kidalol <br>Szerelmünk gyász-hitű-rettegése.

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek <br>Az emberiségért valamit! <br>Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e <br>Nemes láng, amely úgy hevit. <br><br>Láng van szivemben, égbül-eredt láng, <br>Fölforraló minden csepp vért; <br>Minden szív-ütésem egy imádság <br>A világ boldogságaért. <br><br>Oh vajha nemcsak üres beszéddel, <br>De tettel mondhatnám el ezt! <br>Legyen bár tettemért a díj egy <br>Uj Golgotán egy új kereszt! <br><br>Meghalni az emberiség javáért! <br>Mily boldog, milyen szép halál! <br>Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet <br>Minden kéjmámorainál. <br><br>Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, <br>Ily szentül!... s én elkészítem <br>Saját kezemmel azon keresztfát, <br>Amelyre fölfeszíttetem.

Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom, <br>Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt, <br>A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt <br>S bús esten meztelen bőrig megázom. <br><br>Sáros hideg föld húzza, szíjja lábom, <br>A bátorságom is bizony inakba tört. <br>S rekedt torkom ha még keserves dalra hörg, <br>Ne hidd, hogy élet-ének zeng a számon. <br><br>Mert jaj, bizony kék minden tagom s reszket, <br>Szemem homályos, tért, útat tévesztek <br>És fázom - nézd Halál, hí mostoha fiad. <br><br>Szeretne köpenyedbe burkolózni, <br>Már úgy se tudna vígan lobogózni, <br>Szegény, a lelke fázik s az élettől riad. <br>

Meghalni milyen szomorú lehet, <br>Mikor mienk még mind a kikelet. <br>Mikor a rózsák legszebb kora van: <br>Meghalni, elmenni magányosan! <br><br>Meghalni milyen szomorú lehet, <br>Mikor a köd már küldi a telet, <br>Mikor az őszirózsa oda van: <br>Meghalni, elmenni magányosan! <br><br>Mindegy! Ha nap ég, ha köd borong, <br>Szomorúak voltunk vagy boldogok, <br>Későn, korán, - keserű bárhogyan: <br>Meghalni, elmenni magányosan! <br>

Ó el ne ítéld azt, ki élte végén <br>sötét szemekkel, búsan áll eléd, <br>és tétovázó kézzel eltakarja <br>ledőlt világát, hitvány szégyenét. <br><br>Az ő szívében is volt fényes oltár, <br>mely egykoron szent lánggal volt tele: <br>nézz a szemébe mélyen, résztvevően, <br>s a hűlt hamun együtt zokogj vele! <br><br>De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott, <br>kinek világa meddő volt s kopár, <br>ki sose küzdött és sosem bukott el, <br>kié sosem volt az ürömpohár, <br><br>ki a szemét nem is gyújtotta lángra, <br>s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát: <br>nézz jéghideg tekintettel szemébe, <br>emeld fel a főd - büszkén menj tovább!