Te, Isten, ki Titok vagy, tudod <br>Hogy én nem vagyok mai gyermek: <br>Az én ügyem a te ügyed, <br>S ki ellenem támad, azt verd meg. <br><br>Mert mi együtt kezdtük a hűhót, <br>Mert egyformán Titok a voltunk <br>S ami lázmunkánkban hazug, <br>Mindent, mindent együtt koholtunk. <br><br>Te, Isten, mi egyek vagyunk: <br>Mikor kimérákba szerettem, <br>Már ott voltál hátam mögött, <br>Nehogy kimuljak hülye sebben. <br><br>Nógattál folyton konokul. <br>Hogy véresen be a bozótba <br>Törjek magyarul, dalosan <br>S hogy ne némuljon el a nóta. <br><br>Én voltam, Isten, bolond nyilad <br>S nyiladat most már messzelötted. <br>Fölemelt, véres homlokom. <br>Nem ejtem porba most előtted. <br><br>Mert, jaj, nagy dolog ez a dolog, <br>Nagyobb, több, mint egy élet ára. <br>S én más bolondként nem megyek <br>Egykönnyen a kálváriára. <br><br>Most: vagy-vagy, eldől, ha akarod. <br>Hogy ér-e valamit a kardunk. <br>És hogy ér-e az valamit, <br>Mit együtt kezdtünk és akartunk. <br><br>Titok vagy, ős Titok, tudom én, <br>Velem együtt és a világgal, <br>De egy percnyi szeszélyedért <br>Mégsem égek el hiú lánggal. <br><br>Együtt kezdtük, vihar-fellegek <br>Nőttek a fejemre azóta, <br>Te, Isten, te, Titok, közös <br>Bűnünk volt minden bűnös nóta. <br><br>Mikor még mint kicsi nebuló, <br>Templomban diktáltam a zsoltárt, <br>Már akkor bűntársam valál, <br>Már akkor is fölbujtóm voltál. <br><br>Éreztem viharos kezedet, <br>mely fiatal hajamat tépte: <br>Te voltál az elindítóm <br>S kell, hogy te légy utamnak vége. <br><br>Az én ügyem a te ügyed is, <br>Hogyha hívedet meg nem tartod, <br>Nem hisz benned majd senki sem: <br>Isten, Titok, elő a kardod<br>

Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni <br>Minket együttlétünk édeni napjainak. <br>Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, <br>Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived. <br>

Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra, <br>Kivált az első fájdalom hevén; <br>Csak könnyek és csak bús nyögések adnak <br>Szorult kebelnek édes enyhülést. <br>De hát te meddig sírsz még Dencsidért? <br>Mikor találsz te már vigasztalást? <br><br>Siralmaidban lát a felkelő nap, <br>Siralmaidban hágy, midőn leszáll, <br>Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe, <br>S ha illatot hint rád a szép tavasz; <br>Dencsid keserged, amidőn az ősz <br>Lehelletével hervad a virány, <br>S előtted intve sárga lombja hull. <br><br>Nem így, barátném! van itt is határ, <br>Amellyet általhágni nem szabad. <br>Szép lélek, amelly könnyen kap sebet, <br>S a fájdalomnak önti könnyeit, <br>S magát kisírván szenved csendesen; <br>De kényes, amelly sebjét nem felejti, <br>Sem orvosolni nem bátor s kemény, <br>Hanem lecsügged, s önmagát emészti; <br>S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik, <br>Ha fájdalomban édeset keres, <br>S veszett gyönyörré változtatja a kínt. <br><br>Tágúljon a szív könnyek által, amíg <br>Feszíti, fojtja a nyers fájdalom. <br>A férfiszem sem bírja könnyezetlen, <br>A bölcs is érzi a csapást, midőn <br>Szerelme édes lánca elszakad; <br>De már ha első kínjait kiforrta, <br>Az észnek égi balzsamát veszi. <br><br>Mi haszna vívjuk a kemény eget <br>S a bús koporsó gyémántzárait? <br>Nem hat siralmunk s jajszavunk oda! <br>Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk <br>Azt, aki békes révre jut korán, <br>Ki csak tavassza kellemit szedé, <br>S itt hagyta a tél puszta napjait? <br><br>Nem szívja többé Dencsid ajkidon <br>Az élet első gerjedelmeit, <br>Nem érzi többé csókjaid hevét, <br>Sziveddel öszve nem döbög szive: <br>De már nem érzi a fájdalmat is, <br>E földi élet számtalan veszélyit, <br>A test fenéit, a lélek dühét <br>S nem a halálnak irtózásait; <br>Nem játszik a sors kéjje ővele, <br>Sem a hatalmas durva büszkesége, <br>Nem csalja őtet áruló barát, <br>Szerelme kínja nem szakítja szívét, <br>S nem látja a bűn győzedelmeit. <br><br>Ki tudja éltünk számtalan csapásit <br>Leírni? Minden óra újakat szül, <br>Újabb veszélyt hoz minden percenet. <br>Itt a mosolygás sírással vegyül, <br>Itt minden édes mérget rejt magába, <br>S gigászi harcot minden nyúgalom. <br><br>Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát <br>A boldogoknak csendes enyhelyén, <br>Túl a veszélyen s földi harcokon, <br>S fedezze béke kedves hamvait! <br>Követni fogjuk őtet nemsokára; <br>De már követjük és útban vagyunk! <br>Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk, <br>Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk. <br><br>[1812-1815 között]<br>

Szendrei Gróf Török Sophia Antoniához <br>Repdező kényeink rózsát legelésznek <br>E tündérkert képein; <br>S ah, ezek a lelkesb csókkal elenyésznek, <br>Csak árnyékot adnak az ölelő kéznek, <br>S tűnnek a szem könnyein. <br><br>Te, kedves Amazon, Kazinczym szép bére! <br>Öleled a Múzsákat. <br>Öleld! a Charisok legszebbik testvére <br>A Múzsa karján szed a dísz kellemére <br>Legigézőbb rózsákat: <br><br>Rózsákat, melyek nem a Hórák fürtjein <br>Nyílnak és elhervadnak, <br>Nem a deli termet múló szépségein, <br>Hanem a lelkeknek édes kötelein <br>A Lethéig virítnak. <br><br>Teremts Idáliát s Áont Széphalmodon <br>Égi harmóniával! <br>Eros amaranthja leng majd homlokodon, <br>S béfed Áon Kegye virágpályáidon <br>Elysium bájával. <br><br>Vegyítsd Kazinczydnak kevély koronáját <br>Szelíd myrtus-ágokkal; <br>Csókold vissza képén tavassza pompáját, <br>S zendítsd meg körülte az élet lármáját <br>Szerelmes alakokkal. <br><br>Úgy folyjon életed, mint híved éneke, <br>Édes symphoniákkal; <br>Takarjon virtusod angyali leplege, <br>Legyezzen Amathunt ambróziás ege <br>Nyájas Etéziákkal. <br><br>[1809]<br>

Mint a világnak hajdani díszei, <br>Csendes meződben rejted el éltedet, <br>Hogy ott magadnak s nemzetednek <br>Élj Eratód arany édenében, <br><br>Kazinczy! s mérész aetheri szárnyakon <br>Felleng sas elméd Delphi dicső egén, <br>A dithyrambok lángkörében <br>S a Kegyek életadó virányin. <br><br>Plátói nyelved s lelked idézte le <br>Hozzánk az ép íz szebb geniusszait; <br>Nyelved mosolygó Gratiája <br>Önti belénk Helikon malasztját. <br><br>Pólyádba' paeán rengete tégedet! <br>Már ott tapodtál sok fene undokat, <br>Melyek zavarták Pindusunknak <br>Szent ereit s ege tiszta fényét. <br><br>Boldog vagy, Áon szűzei kedvese, <br>S nagy, mint hazádnak legnemesebb fia! <br>E két remek dísz kéri méltán <br>A Ganyméd poharát az égben. <br><br>Te lelkesítéd szunnyadozó erőm, <br>Kebledbe öntöm zsenge virágimat: <br>Iktasd dicsően tört utadra <br>Nyomdokidon lebegő Camoenám! <br><br>[Végleges formája: 1810]<br>