Hajnalsugár csókolta bimbó, <br>Egészen gyermek, kis leány. <br>Ki-kipirul szép, gyermekarca, <br>Majd gyorsan ismét halovány. <br>Ragyogó szeme vágyva fürkész, <br>Majd ábrándozva megpihen: <br>- Mennyi báj kedves gyermekarcán, <br>Mennyi vágy fénylő szemiben! <br><br>Elnézem ezt az édes arcot, <br>Elnézem némán, hosszasan. <br>Szívemben kínos emlék ébred, <br>Amely a multon átrohan... <br>- Ilyen volt ? is: rózsabimbó, <br>Ilyen volt ? is: szép leány, <br>Ki öntudatlan bűbájával <br>Rabjául tartott oldalán... <br><br>Elnézem ezt az édes arcot, <br>Valósággá lett lelkemet <br>És, míg a mult ismét kitárul, <br>A szívem úgy sejt, úgy remeg: <br>- Ha olyan lesz, ha elragadja <br>Magával őt is a világ!... <br>Óh, látom sorsod - jó előre - <br>Szegény, korán hervadt virág. <br><br>A teremtés legszebb gyöngyéről <br>Úgy rendelték az istenek, <br>Hogy egektől kölcsönzött báját <br>Ne léha ajkról hallja meg. <br>Egy férfinak nemes szerelme <br>Legyen az égi, tiszta út, <br>Amelyen az asszonyi szépség <br>Fenséges öntudatra jut!

Egész szerelmem annyi volt csak: <br>Hogy láttalak, szemedbe néztem, <br>Egy mosolygásod volt csak minden, <br>De nekem elég volt egészen. <br><br>És én úgy őrzöm e mosolygást, <br>Miként a napsugárt a tenger, <br>Elrejtve mélyen, szomorúan <br>És - végtelen nagy szerelemmel.

A fejüket a tenyerükbe véve <br>úgy nézik egymást, <br>mint akik nem látták már ezer éve, <br>dajkálva lassan, elringatva gyöngéd, <br>szép mozdulattal <br>testük csodásan-égő drágagyöngyét, <br>majd szájukat a csókhoz igazítják, <br>keresve átkozott-zárt életüknek <br>a nyitját, <br>de tétováznak még, várnak sokáig, <br>eltávolodnak, úgy tekintenek föl <br>a messze mámor ködbe fúlt fokáig <br>boldogtalan szemük széjjelmeresztett, <br>nagy csillagával, hogy magukra öltsék <br>a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet, <br>és szájuk és szemük és benn a lelkük <br>reszket.

Mint a szerelmes járja szép párjával <br>Menüetje keccsel teljes lépteit, <br>S ígézi a szála torlott rendeit <br>Enyelgő vissza- s vissza-fordultával: <br><br>Honnom Ausonia narancsgallyával <br>Körűlölelve főm szép fürtjeit, <br>Úgy járom én kobzom lejtéseit, <br>Két négyét összefűzve két hármával. <br><br>Gerézd övedzi mostan homlokom; <br>Ott, hol Tokaj nyújt nektárt istenének, <br>Víg szárnyokon kél a nem-hallott ének. <br><br>E szép vidék lőn kedves birtokom; <br>Egy új Tibull itt megdicsőjtett engem, <br>S én őtet és hölgyét örökre zengem.

Hiába lettél nagy, dicső hős, <br>Padisah vagy orosz cár, dölyfös, <br>Ki nabucoi érzetében <br>Nem tudja már, hogy hova lépjen. <br><br>Szivedben újuló tavasszal <br>Találkozol egy gyermekarccal, <br>Ki rózsaláncot vet nyakadba, <br>Bár láthatatlant, s meg vagy fogva. <br><br>Ki ura vagy a seregeknek, <br>Kit népek, országok rettegnek, <br>E szép szemeknek sugarától <br>Remegsz, a földön csúszol-mászol. <br><br>Nyögsz térdre esve, jársz négy-kézláb. <br>Nyom a fejedre csörgő sipkát. <br>Csinál belőled nagy bolondot, <br>És okosan, mert így vagy boldog. <br><br>Ne bánd, akárki vagy, barátom, <br>Hogy így van itt e szép világon. <br>Hogy e kicsiny bársony kezecskék <br>E földön sorsodat vezessék. <br><br>Hogy egy parányi, láthatatlan <br>Szikrában oly nagy hatalom van. <br>A dinamitnak egy morzsája <br>Nagyobb úr, mint a Himalája. <br><br>Tövébe, hogyha akna fúrva, <br>Egy öntudatlan gyermek újja <br>Érintse meg és hurrah, egyben <br>A Csimborasszo légbe röppen.<br>