Oh! ne nézz rám oly sötéten <br>Pályatársa életemnek, <br>Mint midőn az őszi-felleg <br>Húzza árnyékát a réten; <br>Nézz szelíden, nézz mosolygva: <br>Férfié az élet gondja. <br><br>Bárha csügged hív barátod, <br>Nincs enyelgő tréfa nyelvén, <br>S a kemény sors vésze kelvén <br>Arcom elborulni látod: <br>A te szíved ez ne nyomja: <br>Férfié az élet gondja. <br><br>Dörgve hull a nagy zuhatag, <br>Szirthez illik rémes árnyék; <br>De szelíd a rónatájék, <br>Zengve lejt a völgyi patak, <br>Mely a zöld virányt befolyja: <br>Férfié az élet gondja. <br><br>Hát ne nézz rám oly sötéten; <br>Zúgjanak bár künn a vészek, <br>Csak ez a kis enyhe fészek <br>Ez maradjon mindig épen: <br>Szívem a bajt könnyen hordja: <br>Férfié az élet gondja. <br>

Most már mulassatok, kedves barátim. <br>Az én mulatságomnak vége van; <br>A tréfaságok, az elmés beszédek, <br>Az ének, a bor, mind haszontalan. <br><br>Az embernek mért is van gondolatja? <br>Lássátok, én olyan bolond vagyok: <br>Mikor legvígabb a jelen, jövőbe <br>Ragadnak rögtön a gondolatok. <br><br>Az a jövő! az a kegyetlen szélvész, <br>Mely szétzilál bennünket, szerteszét; <br>S lesz-e azontúl még találkozásunk? <br>Vagy halljuk-e csak egymásnak hirét? <br><br>Igen, halljuk, majd elbeszéli a hír: <br>Ez és ez nyugszik... odalenn... <br>Haszontalan história az élet! <br>Miért is van, vagy mért nem végtelen? <br>

Vad óceánnak mély hullámain <br>Vergődöm én és küzdöm a szelekkel, <br>S ah, képed minden este, minden reggel <br>Felém leng a két hajnal szárnyain. <br><br>Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain <br>Mosolygva jöttél lángoló szemekkel, <br>De most borongasz barna fellegekkel, <br>Mint búcsuzó hölgy férje karjain. <br><br>Idv néked igy, ha mindent elvesztettem, <br>Ha tengerhabként duzzad bánatom, <br>Ne légyek elhagyatva, légy mellettem. <br><br>Ím újra vészek árján hányatom, <br>Süvöltve röppen a vihar felettem, <br>S remegve száll rád végpillantatom. <br>

Jaj, milyen szánandó lehetek így, <br>sírásra görbült szájjal, <br>magamra húzva az est köpenyegét, <br>lelógó karokkal a rózsafa mellett. <br>Dehát egyedül vagyok, <br>felhő-kígyók kúsztak a csillagokra, <br>senki se láthat. <br><br>A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak, <br>nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra. <br>Először csöndesen nyöszörgök, <br>aztán hangosabban sírok, <br>aztán az egyedüllét iszonyú félelmében <br>felszökök és rekedten kiabálok: <br><br>- Emberek, halló, emberek! <br>Idegyertek, itt állok a kertben, <br>ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti, <br>pirosszívű, vonagló életű, <br>azonfelül költő, aki szépeket akar írni <br>s felétek tárja karjait. <br>Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok, <br>kérjetek verseket, tegyétek a lapokba, <br>adjatok sok pénzt, jó meleg ételt, <br>kínáljatok borral és szerelemmel, <br>csókoljatok meg, szeressetek!! <br>Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok <br>a földön, él még valaki. <br>Jó emberek, ne hagyjatok elesni <br>gyöngén, reszkető ínnal, <br>átokkal piros, fiatal ajkamon - <br>Emberek! Emberek! <br><br>Kiáltásomra fülledt sötét a válasz, <br>senki sem felel. <br>Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai <br>folynak csiklandozva fülembe <br>s kétségbeesésemet végighengereli <br>a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása. <br>Lakodalom van valahol az ezredik házban, <br>a nagy ucca végén. Oda mentek, <br>mindenki oda ment, az egész világ. <br><br>Engem itt feledtek.<br>

Lentről vad lárma csap föl hozzám, <br>Ki ide föl egyedül jöttem <br>S fölutamat megöntözötten <br>Mutatja elhullott vérem. <br><br>Magas váramból meg-megkérdem: <br>Kik azok a lármásak lent itt? <br>Ezek azok a dalos senkik, <br>Kiket megöltek a példák? <br><br>Víg tüdejük hallom, hogy mély, tág: <br>Vert úton, ügyesen loholnak, <br>Mi volt tegnap és mi lesz holnap, <br>Nyugodtan bízzák ők másra. <br><br>Óh, életem szent indulása, <br>Magam is bús szemet meresztek: <br>Óh, bár maradtam volna veszteg, <br>Mint kölyköket bátoritsak. <br><br>Mert általam él és van itt csak <br>E gyülevész had. Az én vérem, <br>Mely pirosan csillog az éjben, <br>Úszítja, vezeti őket. <br><br>Föntről nézem a törtetőket, <br>Kik fölzendültek váram alján <br>S vitáznak váram viadalmán <br>Mea culpa, mea culpa.<br>