Tekints meg, óh, Uram, mert gyötrelemben vagyok, az <br>én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem én <br>bennem: mert ellened rugódoztam: ott kinn fegyver pusztít, <br>otthon halál vagyon." <br>Jeremiás siralmai I. 20. <br><br>Ott kinn a fegyver pusztít s dúlva dúl, <br>Süketült szívvel meglesem, <br>Hova szaladjak szemet behunyva, <br>Halálról más halálra borulva <br>Gonoszul és fegyveresen: <br>Ott kinn a fegyver pusztít s dúlva dúl. <br><br>Tátongó puszták strucc-madaraként <br>Rosszalkodok, futok, csalok: <br>Elfordult az én szivem énbennem <br>S úgy kell magammal is verekednem, <br>Miként egy följáró halott, <br>Tátongó puszták strucc-madaraként. <br><br>Magam utálván mást is gyilkolok <br>S mások lándzsáját keresem, <br>Ki elvesztette magát és utját, <br>Szememet vér-patakok befutják <br>S én rohanok fegyveresen: <br>Magam utálván mást is gyilkolok. <br><br>Fölöttem az Ég oly igézetes, <br>Oly változatlan a világ, <br>Mint fegyvernek s halálnak előtte, <br>Mint mikor még nem hulltak belsőmbe <br>Epesztő dög-matériák: <br>Fölöttem az Ég oly igézetes. <br><br>Tekints meg engem, tekints meg, Uram, <br>Ejtesd el bolond fegyverem <br>S ha mindenek ellen vad düh kínoz, <br>Fektess le szépen halottaimhoz, <br>S arcomat hozzád emelem, <br>Tekints meg engem, tekints meg, Uram.<br>

Mikor elhagytak, <br>Mikor a lelkem roskadozva vittem, <br>Csöndesen és váratlanul <br>Átölelt az Isten. <br><br>Nem harsonával, <br>Hanem jött néma, igaz öleléssel, <br>Nem jött szép, tüzes nappalon <br>De háborus éjjel. <br><br>És megvakultak <br>Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, <br>De őt, a fényest, nagyszerűt, <br>Mindörökre látom. <br>

Istenem, Istenem, ó, <br>Istenem, Istenem, ó, <br>legaranylóbb hajad Neked van, semmi kétség! <br><br>Mekkora tág szem, <br>mekkora tág szem, <br>mosolyogva, kitárva mekkora kékség! <br><br>Érzem, szeretlek, <br>nagyon szeretlek, <br>látom, elefántcsont-ujjad csókokat int már, <br><br>Istenem, Istenem, ó, <br>Istenem, Istenem, ó, <br>az erdőn oly egyedül vagyok immár, <br><br>az erdőn, a világon, <br>az egész világon <br>nincs közelemben senki se, nézd, <br><br>bátran lejöhetsz most, <br>hozzám lejöhetsz most, <br>ó, milyen ujjongó szerelem vad vágya emészt! <br><br>Lihegve kivánom, <br>csókolni kivánom <br>csillagfogú szád forró pirosát, <br><br>ölelni kivánom, <br>szorítni kivánom <br>láthatatlan tested drága husát. <br><br>Soha még szerelem, <br>senkit még szerelem <br>nem szállt meg úgy, ahogy engem elővett, <br><br>levetem ruhámat, <br>valamennyi ruhámat, <br>meztelenül táncolni, tetszeni vágyom előtted, <br><br>Istenem, Istenem, ó, <br>Istenem, Istenem, ó, <br>arcomat homokkal s könnyel mosom - <br><br>Ugye öledbe veszel? <br>Ugye enyém leszel? <br>Isten, én gyönyörűm, én aranyosom!

Hajnali harmatban, <br>Selyemfüves réten, <br>Ezer virág friss illatát <br>Kalapomba mértem. <br><br>Rozmaringos hintón <br>Repültem idáig, <br>Kék nefelejcs, tuipános, <br>Takaros házig. <br>Van ennek a háznak <br>Olyan virágszála, <br>Kinek harmat rózsavíztől <br>Kivirul orcája.<br>

" - Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság! <br>Ne légy más, mint az Igazságos Úr. <br>Több kalászt adj, de azért el ne vedd a <br>Rózsát. <br><br>Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba, <br>Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál? <br>Ronggyá nem mosná élet-subád ember <br>Átka. <br><br>S Neked könnyű vón a tövist letörni. <br>Tanulhatnál még tőlem is, Uram - <br>Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy <br>Ölnyi. <br><br>A telked azért mégis tisztitom csak. <br>És már egy nagy sajgó gerinc vagyok - <br>Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán <br>Rontsak. <br><br>Azért ameddig csak birom, csinálom, <br>Bár kezemen csalánmart hólyag ül. <br>S ha vihar jönne, mint a korhadó fa, <br>Állom. <br><br>De add kölcsönbe legalább subádat: <br>Téged nem ér el átok és eső, <br>Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a <br>Lábad. <br><br>Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé - <br>Testemnek ágyam is hideg, a Föld <br>S aranyszavad átváltozott rossz, kongó <br>Érccé. <br><br>S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te <br>Nagy passziódban; és a lelkem is <br>Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt <br>Hintve: <br><br>A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten. <br>Bizony mondom, még nincsen is szemed, <br>Most nem látsz. Lennél immár igazságos, <br>Isten!" <br><br>Fáradt baromként reszket lelke, teste, <br>Félmunkát végző társak röhögik <br>S feszül, mert tudja - reá korábban jön <br>Este. <br><br>Nagy, roskadt lelke igéket emel még <br>S kilógatja fakult, sápadt szivét, <br>Mint akasztott ember szederjes, szürke <br>Nyelvét. <br>