"Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem <br>és ide s tova hányattatom, mint a sáska." <br>Zsoltárok könyve 109. <br><br><br>Akaratomból is kihullassz <br>Én akart, vágyott Istenem, <br>Már magamat sem ismerem <br>S Hozzád beszélni rontás fullaszt. <br><br>Üldöztetésimben kellettél <br>S kerestelek bús-szilajon <br>S már-már jajomból kihagyom <br>Neved, mely szebb minden neveknél. <br><br>Szent Képzelés, örök hit-balzsam, <br>Ki létlenül is leglevőbb, <br>Meghalok szent Szined előtt <br>S akarom, hogy hited akarjam. <br><br>Megűzeték s nem nyugszom addig, <br>Mig hitedet meg nem nyerem. <br>Mert kockán van az életem, <br>Mint árnyék, mikor elhanyatlik. <br><br>S hányattatom, miként a sáska, <br>Mert csak Tenéked van erőd <br>S mert nem láttam régen előbb: <br>Nem szabad hinni senki másba.<br>

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket, <br>A gyűlölőket, és a köpködőket. <br><br>Szeretted ezt a szomorú világot <br>S az embert, ezt a nyomorú virágot. <br><br>Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet <br>És hogy felettünk csak az Úr itélhet. <br><br>Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad <br>Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat. <br><br>A megbocsájtást gyakoroltad egyre, <br>Míg égbe szállni fölmentél a hegyre. <br><br>Ma is elégszer hallod a magasban <br>A gyűlölet hangját, mely égbe harsan. <br><br>A gyilkos ember hangját, aki részeg <br>S a szeretet szavát feszítené meg. <br><br>Én Jézusom, most is csak szánd meg őket, <br>A gyűlölőket, és a köpködőket. <br><br>Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, <br>Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek. <br>

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek <br>S a kitörő napfény nem terem áltudományt; <br>Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből <br>S a szent béke korát nem cudarítja gyilok; <br>Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús <br>S a nyomorú pórnép emberiségre javúl; <br>Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról <br>És áldozni tudó szív nemesíti az észt; <br><br>Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával <br>És eget ostromló hangokon összekiált, <br>S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!" <br>S e rég várt követét végre leküldi az ég: <br>Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez <br>Méltó emlékjelt akkoron ád a világ. <br>

Fölforralja a mély vizet, mint a fazekat és a tengert <br>olyanná teszi, mint a képírók mocsára. Maga után hágy <br>világos ösvényt úgyannyira, hogy aki látná, azt vélné, <br>hogy a tenger megőszült." <br>Jób könyve 41. <br><br>Megőszült tenger, ez volt a vak remény: <br>Úgy hagyni vénen a tengert, <br>Hogy jajgasson, <br>Hol erős karral habjába csaptam én. <br><br>Hogy megőszülten tépje ezüst haját, <br>Hogy szánják a megőszült tengert, <br>E megőszült, <br>Halálraijjedt, óriás banyát. <br><br>S ha jön elétek az aggok serege <br>S kérdi, mi lelte a tengert: <br>Mondjátok meg, <br>Hogy itt úszott az Isten szörnyetege. <br><br>S mégis képírók képén mocsár, romok <br>S mégis nézzétek a tengert: <br>Kissé ősz lett, <br>De, hajh, semmi, de semmi sem változott. <br><br>Úgy csapott belé, mint az Isten nyila <br>Valaki s nézzétek a tengert: <br>Képíró-mű <br>S rajta néhány úri hal-familia. <br><br>Óh, én bibliám, mégis maradj titok <br>S ha nézik a megőszült tengert, <br>Mondd, hogy egyszer, <br>Egyszer tán mégis valami jönni fog. <br><br>Egyszer talán majd nyílik az Úr ege, <br>Egyszer tán átszeli a tengert <br>Villám-csíkban <br>Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.<br>

"Ne vess el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy <br>az én erőm, ne hagyj el engemet... Mert szóltak az én <br>ellenségeim és akik az én életem után leselkednek, együtt <br>tanácskoznak, mondván: Az Isten elhagyta őtet. Kergessétek <br>és fogjátok meg őtet, mert nincs, aki megszabadítaná." <br>Zsoltárok könyve 71. 9-11. V. <br><br><br>Ugye, Uram, hogy mosolyogjak <br>S tovább virítsak Te szép, álnok, <br>Nagy parkodban, <br>Miként a fiatal virágok? <br><br>Így akarod, így kell akarnod, <br>Minden plántáknak ültetője: <br>Bú és gaz hogy <br>Leghűbb virágod be ne nőjje. <br><br>Mert ami van, mind Te virágod <br>S minek rostjait nedv-ár rójja, <br>Uram, Isten, <br>Mind a Te parkod virulója. <br><br>Akit Te életben tartottál, <br>Szirom-kincseket kire költél, <br>Neked drága <br>Mind, akit ifjan meg nem öltél. <br><br>Te szemeid nem nősen látók, <br>Nem fogja be kufár szegénység, <br>Neked mindegy <br>Virág-ifjuság, virág-vénség. <br><br>Akit Te virágzásra szántál, <br>Virágozzék, míg ki nem rántod <br>Ős kertedből. <br>S ugy-e, szépek a vén virágok? <br><br>Mérges szagu, vad burján-rózsák <br>Ifjas truccal mégis rám törnek. <br>Látod, látod: <br>Kölyök virágaid gyötörnek. <br><br>Üzenj nekik a tüzes Nappal, <br>Hogy szerelmed virág-hóbortja <br>Az a vénség, <br>Mely vénségét ifjuan hordja. <br><br>Üzenj nekik, hogy istenséged <br>Fekete rózsáért sovárog <br>S vágyad teltét <br>Virág-vénülésig bevárod. <br><br>Én, jó Uram, fekete rózsád, <br>Élek, ha diktálod, hogy éljek, <br>De vigyázz rám: <br>Lázongnak a virág-cselédek. <br><br>Te ültettél, Te vénitettél, <br>Virágoztam, ahogy akartad, <br>Mit akarsz még: <br>Virágozzak vagy rontva haljak? <br><br>Vidítnod kell ily ritka plántát <br>Neked, Te, egyedül nem dőre <br>S kénkövekkel <br>Csapnod minden leselkedőre. <br><br>De addig, ugye, mosolyogjak <br>S tovább virítsak Te szép, álnok <br>Nagy parkodban, <br>Miként a fiatal virágok?<br>