Undok, füstös tűz-cafatokban <br>Hullott reád a nyomoruság <br>S az iszonyat, ez a vad husáng, <br>Veri búsan lelked tetőjét <br>S félek, hogy eloltja a fájást, <br>Óh, fájás, fájj tovább és jobban. <br><br>Neked a tűzvész már az élet. <br>A félrevert harangos napok, <br>Kínok, tébolyok és haragok, <br>Végső szándék, hamvadás-hajnal <br>S jaj neked, ha elfogy a fájás, <br>Lobogj, égj, fájj, mert másképp véged.<br>

Itt volna hát a szent, a várt Szélvész, <br>Tespedt tavat mely fenékig zavar? <br>Alázását ki oly bűnösen tűrte, <br>Lázad hát már az Élet alágyűrtje, <br>A tanitó, a legrababb magyar? <br><br>Gyújtatott lelkek víg mécsesének, <br>Ott, hol Sötét ül várost és falut <br>S hol eped fényért cellák milliója, <br>Magyar sivatag magyar tanitója <br>Rabok között rabként senyvedt, aludt. <br><br>Bús ébredők! a naphoz az arccal, <br>Pusztul ez ország s az idő repül <br>S kik hivattatok vezérül a népnek, <br>Ne maradjatok gyáva csőcseléknek: <br>Úri gazságok jobbágy őreül. <br><br>Ha itt a Szélvész, szívet elébe, <br>Ha itt az óra, verjen hangosan: <br>Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt <br>Egy sötét ország, melynek páriáit <br>Nem mentheti már, csak szélvész-roham. <br><br>S ha itt van már a szent, a várt Szélvész, <br>Köszöntjük ezt a zárka-nyitót. <br>Lelkünknek fényét ezer éve orzák, <br>Kapja meg végtén szegény Magyarország <br>A szabaditó magyar tanitót.<br>

Végsője is szalad lihegve <br>Kiméráim régi sorának <br>S szökött katonákért most kapok <br>Bebocsáttatást a szivekbe. <br><br>Hát nem oly vad a sok vad álom? <br>Föloldozást kap szenvedőjük? <br>Jó szivek, hát, im, itt ťa költő <br>S mult álmai - én már utálom. <br><br>Valahová későn felértek, <br>Multam egy véres hegy csucsára, <br>Már csak multat és verset kaptok: <br>Egy idegen kacag felétek. <br><br>Örök lesz nem-találkozásunk, <br>Mert késtétek nyomom örökkön <br>S mert jajaimnak és magamnak <br>Halállal is más lesz a másunk. <br><br>Halál után is ki-kikelve <br>Lobogó új és új alakban <br>Előletek úgy rohanok majd, <br>Miként eddig: későn szivelve. <br><br>Jó szivek, ti cammogó nullák, <br>Kikkel be vágytam találkozni, <br>Óh, jaj; miként lettünk egymásnak <br>Örökké elvált csillag-hullák.<br>

I. <br><br>Valamikor labdatéren <br>Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson, <br>Ki az az egy nem osztozó <br>Labdaverő boldogságon, <br>Ki az az egy, ki ne játsszon, <br>Engem dobott ki a sors, <br>Mindig engem, mindig engem. <br><br>Kövér könnyel, sóvár vággyal <br>Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem. <br>Most is, most is víg hat körül, <br>Kik nem hatan: százan, ezren <br>Labdát vernek víg-feledten, <br>Csak úgy kussoltat a sors, <br>Mindig engem, mindig engem. <br><br>II. <br><br>Ni, most a labdatéren <br>Milyen gyorsak a fiúk <br>És még szebben kacagnak, <br>Miként a régi hatok. <br>Milyen, milyen szent volna <br>Utódomat meglelni, <br>A kitudott, kis senkit, <br>Fölösleges nem-játszót <br>És szólni hozzá vigan: <br>ťFiacskám, meglátod majd, <br>Lesz egy nagy labdajáték <br>S ott te leszel a vezér, <br>Repülsz, miként a labda <br>S rikoltsz, mint egy víg rigó <br>S ha majd nagyon elfáradsz, <br>Keresed a hatokat, <br>Keresed s nem találod: <br>Így van ez jól, fiacskám. <br>Régi hét fiuk közül, <br>Íme, engem tartott meg <br>A fő-fő Labdaverő <br>S a többit szépen, ifjan <br>Kiverte a játékból.Ť <br>Igy szólnék utódomhoz. <br>De bár bejártam százszor <br>A régi labdateret, <br>Nem lelem, nem találom. <br>Talán más most a világ, <br>Nincs játékból kitudott <br>Csenevész, sárga fiú. <br>Pedig, nagy Labdaverő, <br>Én titkos, nagy Jehovám, <br>Úgy szeretném az ilyet <br>Mindet összegyüjteni <br>S egy vígságos játékban <br>Egy utolsót játszani.<br>

Ha egy szép élet vágyát őrzöd, <br>a múlttal nem szabad törődnöd <br>s mindig úgy tégy, ha veszteség ér, <br>minthogyha újjászülten élnél, <br>Mit akar? – kérdd meg minden naptól. <br>és minden nap felel majd akkor: <br>Tetteidnek tudjál örülni, <br>más tetteit tudd megbecsülni, <br>főként ne gyűlölj egy embert se, <br>s a többit hagyd az Úristenre.<br>