Óh, meddig kell még a nyers szél <br>Dérdúrságát szenvednünk! <br>Engedd már óh makrancos tél, <br>Zúzos lárvád elvetnünk! <br>Vidd el rólunk vad honjába <br>A mord éjszak tunya seregét: <br>Hadd láthassuk pompájába <br>A vidító kikelet egét! <br><br>A gémbergő természetnek <br>Engedj egy kis tágúlást; <br>A sok béburkolt életnek <br>Lágy szellőtől újúlást. <br>A madár hadd csimpalykódzon <br>A bimbózó csere tetején; <br>Egy kis fűszál hadd nyújtódzon, <br>S egy szem harmat legyen a helyén <br><br>Akkor mink is megfrissűlvén <br>A tavasz jóvoltából, <br>S új lélekkel felperdűlvén <br>A sut rekkent zugjából, <br>A zsendűlő természetbe <br>Víg énekkel ki-kiszaladunk: <br>S egy-két verset tiszteletbe, <br>Csak halj meg tél, neked is adunk.

Halkkal ingó lanyha pára! <br>Szálldogáló harmatok! <br>Kis furuglyám lágy szavára <br>Tiszta hangot adjatok; <br>Lengd be véle gyenge szellet <br>Sík mezőnk határait, <br>A juhász a nyájja mellett <br>Hadd fülelje sorjait. <br><br>Míg az estve bíborozza <br>A lement nap hajnalát, <br>Míg az éjj becsillagozza <br>Szétterítve fátyolát: <br>Addig a menny főldre hinti <br>Balzsamának harmatit, <br>S új erővel áldva inti <br>Új örömre állatit. <br><br>A mocsáros nép kuruttyol, <br>Prüccsög a sok kis bogár, <br>Réce hápog, fürj palattyol, <br>Hangicsál egy kis madár. <br>Jó napunkat felcserélő <br>Édes esti hajnalom! <br>Téged áld e tenger élő, <br>Téged áld e kis dalom. <br><br>Harmatoddal részegűlve <br>A virággal tarka rét, <br>Hímje nővel egyesűlve <br>Néked ontja fűszerét. <br>A nap éles fénnye súllyán <br>Minthogy úntig szenvedett <br>A kaszás, a szűre ujján <br>Alva tisztel tégedet. <br><br>Óh, palolj rá, csendes este, <br>Nyugtató lehelletet, <br>Hogy törődött vére, teste <br>Újra nyerjen életet. <br>Szállj le rám is sátorozva, <br>Szenderítő nyúgalom; <br>Közbe-közbe szunnyadozva <br>Csendesedj le, kis dalom.

Nézd, a napnak derülő sugára <br>Mint ébreszti a természetet, <br>Mint önt új bájt a virág fodrára, <br>S mint zendíti a zöld ligetet. <br><br>Nézd, új öröm s újult életerő <br>Száll hegyekre, száll most völgyekre, <br>Csak az örök homályban heverő <br>Bagoly siet bús rejtekekre. <br><br>Nem mosolyog néki a szép reggel, <br>Sem az élet harmóniája: <br>Kedvesb néki a szomorú éjjel, <br>Mint az egek dicső pompája. <br><br>Igy van minden! változhatlan renddel <br>Ki van szabva éltünk pályája; <br>Egyik rokon a félistenekkel: <br>A másiknak por a hazája. <br><br>A rablelkek örök setétségben <br>Bolyongnak a denevérekkel: <br>Nem nézhetnek a dicső napfénybe <br>Örök éjhez szokott szemekkel. <br><br>A nagy lélek önként az aetherben <br>Héjáztatja szabad szárnyait, <br>Nem tartja itt fojtva porkötélben <br>Az égi tűz nemes lángjait. <br><br>Nem tébolyog gót épületeken <br>Az éjjeli vak madarakkal: <br>Feljebb evez a nagy Álpeseken <br>A nap felé uszó sasokkal.

Hova szívem, lelkem <br>Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, <br>Ujra láttam végre születésem földét, <br>A szép Kiskunságot! <br>Bejártam a rónát, <br>Melyet átölel a Tisza-Duna karja, <br>S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét, <br>Az anya, úgy tartja. <br><br>Itt vagyok megint a <br>Nagyvárosi élet örökös zajában, <br>Oh de képzeletem most is odalenn az <br>Alföld rónáján van; <br>Testi szemeimet <br>Behunyom, és lelkem szemeivel nézek, <br>S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az <br>Alföldi vidékek. <br><br>Forró nyárközép van, <br>Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára <br>Mint a lángeső, oly égető özönnel <br>Ömlik a pusztára... <br>Puszta van körűlem, <br>Széles hosszu puszta, el is látok messze, <br>Egész odáig, hol a lehajló ég a <br>Földdel olvad össze. <br><br>Gazdag legelőkön <br>Visz az út keresztül; ott hever a gőböly, <br>Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most <br>A kövér mezőböl. <br>Cserény oldalánál <br>Szundikál a gulyás leterített subán, <br>Kutyái is lomhák, nem is pillantanak <br>Az útazó után. <br><br>Itten a lapályon <br>Egy ér nyúlik végig, meg se' mozdul habja, <br>Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár <br>Szárnyával megcsapja; <br>Szép fövény az alja, <br>Egészen lelátni sárga fenekére, <br>A lusta piócák s a futó bogarak <br>Tarka seregére. <br><br>Szélén a sötétzöld <br>Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja, <br>Közbe hosszu orrát üti víz alá a <br>Gólyafiak anyja, <br>Nagyot nyel, és aztán <br>Fölemeli fejét s körülnéz kényesen, <br>A vízparton pedig töméntelen bíbic <br>Jajgat keservesen. <br><br>Amott egy nagy ágas <br>Áll szomorún, egykor kútágas lehetett, <br>Mellette a gödör, hanem már beomlott, <br>Be is gyepesedett; <br>Elmerengve nézi <br>Ez a kútágas a távol délibábot, <br>Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét <br>Már eleget látott. <br><br>Ott van a délibáb <br>A láthatár szélén... nem kapott egyebet, <br>Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt <br>Tartja a föld felett. <br>Emerre meg gyérül <br>A legelő, végre a nyoma is elvész, <br>Sárga homokdombok emelkednek, miket <br>Épít s dönt a szélvész. <br><br>Nagy sokára egy-egy <br>Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok, <br>Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva <br>Komondor csavarog, <br>Tenger szántóföldek <br>Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza, <br>Lefelé hajlanak, kalászaikat a <br>Nehéz mag lehúzza. <br><br>A zöld búza között <br>Piros pipacsok és kék virágok nyilnak, <br>Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa, <br>Mint egy vérző csillag. <br>Közeleg az este, <br>Megaranyasodnak a fehér fellegek, <br>Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk, <br>Mint egy tündérrege. <br><br>Végre ott a város, <br>Közepén a templom, nagy komoly tornyával, <br>Szanaszét a város végén a szélmalmok <br>Széles vitorlákkal. <br>Ugy szeretek állni <br>A szélmalmok előtt! elnézem ezeket, <br>Amint vitorlájok hányja, egyre hányja <br>A cigánykereket.

Felhők szaladnak. Házikónk <br>habfüggönyét szél lengeti, <br>zizegteti halk-hűvösen <br>az ócska könyvek lapjait. <br><br>Hűs hallgatás és hű mosoly. <br>Fehér ruhákba öltöztünk. <br>A tiszta szív derűs dalát <br>csobogja künt a lassu víz. <br><br>Október, csend és szerelem, <br>halvány, borús táj, életünk - <br>Mikor zengek már rólatok <br>el-nem-mulandó éneket?