Fegyverben réved fönn a téli ég, <br>kemény a menny és vándor a vidék, <br>halkul a hó, megáll az elmenő, <br>lehelete a lobbant keszkenő. <br><br>Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon <br>helyezkedik a csontozott úton; <br>kis, száraz nemzet; izgágán szuszog, <br>zúzódik, zizzen, izzad és buzog. <br><br>De fönn a hegyen ágyat bont a köd, <br>mint egykor melléd: mellé leülök. <br>Bajos szél jaját csendben hallgatom, <br>csak hulló hajam repes vállamon. <br><br>Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén <br>szerelem szólal, incseleg felém, <br>pirkadó madár, karcsú, koronás, <br>de áttetsző, mint minden látomás.

Tizennyolc évednek csodáját, <br>Aranyos, szép lyány-ifjuságod, <br>Titkaid és a várt titkokat <br>Ajkaiddal miért kinálod? <br><br>Fájó fejemet símogatva <br>Nézz bele nagy, fáradt szemembe, <br>Ma szeretlek és diákosan <br>Megfrissült a csókjaim kedve. <br><br>Ma megbódulok friss testedtől, <br>Mint tubarózsa illatától, <br>Ma szeretlek és fájdalmasan <br>Rejtenélek el a világtól. <br><br>De ha holnap ifjabbat látsz majd, <br>Erősebbet, szebbet, delibbet, <br>Te, forró, kedves, kívánkozó, <br>Megmaradsz-e hűnek, szelídnek? <br><br>Én nem hívlak, Te akarsz jönni, <br>Ma még könnyű, szokott a bánat, <br>Tán nem ölne meg a búcsúzás, <br>Ma még irgalommal kívánlak. <br><br>Ma még futhatsz s itt hagyhatsz bátran <br>Imát s átkot összerebegve: <br>Jaj, a te szép, gyönyörű nyakad <br>Ne kerüljön fojtó kezembe.<br>

1 <br><br>Pár ábrándos dalt mondtam el felőled <br>Félig suttogva, félig elzokogva, <br>De érzem, ott él minden szenvedésem <br>És boldogságom ez apró dalokba. <br><br>S ha majd belőlem néma álmodó lesz, <br>E dalt mind, mind a szívemre tegyétek, <br>Hadd illatozza be a sírt szerelmed, <br>Hadd legyen édesebb az örökélet! <br><br>2 <br><br>Mondják!... Sok mindent mondanak <br>Felőled, szépem, angyalom, <br>Hogy tőled elszakítsanak <br>S én mosolyogva hallgatom! <br><br>Legyen bár tenger a hibád, <br>Én soha észre nem veszem. <br>Te mindörökké szép maradsz, <br>Miként az első szerelem! <br><br>3 <br><br>Tudod-e, édes, hogy szeretlek, <br>Tudod-e, mi a szerelem? <br>Oh hallgasd meg a vallomásom <br>És jöjj el, jöjj el énvelem! <br><br>De nem! E vallomással, érzem, <br>Örökké adós maradok <br>És ti örökké búsak lesztek, <br>Ti édes szerelmes dalok! <br><br>4 <br><br>Az én szerelmem nagy titok, <br>Megsúgni sem merem <br>És mégis, mégis, mindenségem <br>E titkos szerelem! <br><br>A gyönyörűség, fájdalom <br>Mind elszáll csöndesen, <br>De bár titokban, rejtve, némán <br>Megél a szerelem!<br>

- Shei Min - <br><br>Oly áldott a te két kezed, <br>Hogyha belőle szőhetne a len, <br>Nem volna egy virág se szebb <br>A réteken. <br><br>Oly gyöngéd kis lábad nyoma, <br>Mint lepkeszárnyon lehellet. <br>Nesztelen úgy suhansz tova, <br>Mint égen a karcsú felleg. <br><br>Hangod oly édes, tiszta, mint <br>A fülemile-dal a csalítban. <br>- Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing, <br>Úgy suttogsz halkan. <br><br>Szépek az ifjú barackfák, <br>Virágos virágaik dísze, <br>De sugárzóbb a te pompád: <br>Bár hajad éjfekete. <br><br>Te vagy a virágok virága, <br>Madárdal, tavasz és felleg. <br>Csak messziről áhítlak vágyva, <br>Tudom, sohse ölellek. <br><br>Mégis, - ha nézlek, <br>Nem bánok madárt, lepkéket. <br>Hogyha meglátlak, <br>Felejtem a tavaszt, a fákat, <br>A virágot, földet, eget: <br>És nem irígylem <br>A boldog isteneket. <br>

I <br><br>Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstből - megmozdultak a <br>csuklódon minden mozdulatodra: <br>Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le, <br>amerre mentél, <br>Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára <br>vágták, mozdulatodra, <br>Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha <br>kinyújtottad karodat meg visszavontad, <br>A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon, <br>Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen <br>követtem szobáról szobára; <br>És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel. <br><br>II <br><br>Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néző erkélyen, és a víz <br>Töredezett kékeszöld mező volt, felhők tornyosultak rajta és <br>sarkaik mint mancsok lecsüngtek, <br>És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke, <br>egy karmazsin folt fölött; <br>És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve <br>egy homokgyűrü fölött, <br>S visszazúdulván a hármszögletű bádogtetőről, mely kiszögellt a <br>vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott, <br>Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem <br>egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden <br>egyes hullámmal, <br>És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd <br>megalkotta ismét, <br>És felszökött újra a tajték, és pendülő karpereceid tündöklően <br>újra kigyúltak <br>Szemem sarkában; a tenger átváltozott karkötő-ütegekké, kifényesedett <br>kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben, <br>Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután <br>partjára örömöt vontatott. <br><br>III <br><br>Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és működött ereimben; a sziget <br>Együtt mozgott a tengeri szellővel; a korallzátonyokon elhagyatott <br>szélmalmok forogtak képzeletemben; <br>Az ében - az ˝asszonykereplőnek˝ nevezett fa - csörgette száraz <br>hüvelyeit; <br>Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét; <br>plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait; <br>Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány <br>sötét kezek tolta talicskái, <br>És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget <br>ellebegőben egy nádas rét peremén visszafogta <br>Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit esőfogónak ültettek <br>sötét sorokban, <br>Kivonta a vizet a levegőből, hogy visszajuttassa a porózus sziget <br>alaprétegeihez, <br>Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán, <br>a sóra, kiszűrődik a nádon keresztül, sötét medencékben <br>felszínre jut a szőke homokon, <br>Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött - <br>érzés érzésén - könnyed egyensúlyban. <br><br>IV <br><br>Karpereceid szűntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a <br>tekervényes tárgyak egész fogalomkörét, <br>Leltárt készíteni gyűrüző képekről, láncokról, melyeknek <br>szemei lassan követik egymást a tudatban, <br>Misztikus mezőkön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket <br>övező füstoszlopokról; <br>Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az <br>égbolton keresztül - <br>Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja <br>a napot; <br>Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele <br>a kis fénylő tárgyat, <br>Amely kisiklott a kezünkből, felkúszott az égre és lett <br>belőle hold. <br>Útnak eredtem Dionűszosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok <br>fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel, <br>Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a <br>fedélzetre hullanak; <br>Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk <br>isten, <br>És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni őt; <br>láttam elsötétülni a vizet a hajó körül, <br>Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetről, <br>ágai elborítván a vitorlát, egy szőlőtő emelkedett fel s <br>kemény törzsét az árbóc köré hurkolta, <br>És mellettem, hatalmas, lefüggő fürtök és göndörödő, erezett <br>levelek alatt <br>Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült <br>tengerészek a tengerbe vetették magukat, <br>Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos, <br>csak az maradt élve közülük. <br><br>V <br><br>Kigöngyölödő hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör <br>fénykörön - <br>Réteg réteg fölött! A homályban tekeredő kígyó siklott keresztül, <br>mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért előlem, <br>felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át; <br>És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz <br>előterében, <br>Krétai istennő, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit, <br>fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csípőjét, <br>Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga előtt, s mindkét karján <br>arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zengő homályba, <br>Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszögletű <br>fejek nyújtóztak a magasba <br>- Miközben mögötted a háromszögletű bádogtető visszhangozta <br>az ágaskodó bukóhullámokat - <br>Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fénylő <br>méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben - <br>egybekapcsolván az eget a földdel.<br>