Te, a nemzet-hálátalanság <br>Égbekiáltó némasága, <br>A nemzet-szégyen Káin-bélyege, <br>Oh Széphalom! <br>Azért kellett-e csak <br>Hozzád zarándokolnom, <br>Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam <br>A keserűség poharából, <br>Amilyet eddig még talán nem ittam?... <br>Ez volt tehát <br>A múzsák egykori tanyája, <br>Hol most haszonbérlő zsidó lakik? <br>Azon szobában, <br>Melyben Kazinczy Ferenc <br>Élt s kilehelte tiszta lelkét, <br>Most piszkos nyávogó porontyok <br>Hentergenek, <br>S a szentek szentéből, nejének <br>Szobájából ím kamra lett, <br>Mely ronda lommal van tele. <br>Ki innen e falak közül! <br>Félek, hogy a ház rám szakad, <br>Mert nagy teher nehezkedik rá: <br>Az isten átka. - - <br>Nagy ég, a pompás kert mivé lett! <br>Még mostan is mosolyg, mosolyg, <br>De szívetszaggatólag, <br>Mint a megőrült szép leány. <br>Elvadulának a gyümölcsfák, <br>S alattok fű terem buján, <br>Sürűn és magasan; <br>Tán el akarja rejteni <br>A pusztulásnak szellemét, <br>Mely itt két kézzel dolgozik, <br>Vagy az utat akarja <br>Elfödni, mely a sír mellé vezet, <br>Hogy a halottnak nyúgodalmát <br>Ne háborítsa senki, <br>Mert nyúgalomra nagy szüksége van, <br>Kit hetven évig üldözött az élet. <br>Itt nyugszik ő <br>Vad fák és vad füvek körében, <br>Fölötte hófehér szobor... <br>Miért fehér? miért nem fekete? <br>Vegyétek el s tűzzétek föl helyébe <br>Sötét sorsának zászlaját! <br>Oly bántó e fehér hazugság. - <br>És ezt is özvegye <br>Állíttatá, ez oszlopot; <br>De könnyen telt ki tőle, <br>Mert nem maradt több, <br>Csupán hét árva gyermeke. <br>S miért tett volna oszlopot <br>Sírjához a haza? <br>Hiszen mit tett ő a hazáért? <br>Miatta hét esztendeig szivá csak <br>A börtönök dögvészes levegőjét, <br>És csak fél századig <br>Tartá vállán, mint Atlasz az eget, <br>A nemzetiségnek ügyét. <br>Magyar nemzet, most nem volnál magyar, <br>Ő akkor volt az, midőn senki sem volt, <br>Midőn magyarnak lenni <br>Szégyen vala. <br>És te, hazám, te így fizetted őt! <br>Mig élt: fázott és éhezett, <br>S most sírja olyan elhagyott, <br>Mint számüzötté, <br>Ki idegen földön vesz el. - <br>Hálás haza, <br>A szent halott nevében <br>Vedd forró köszönetemet! <br>Ha gyermekem lesz, <br>Ki arra készül, <br>Hogy néked éljen: <br>Ide fogom majd őt vezetni <br>E sírhalomhoz... buzditásul.

Szabad a magyar nép, szabad valahára, <br>Kinek láncot vertek kezére, lábára, <br>S görbedt derekával a rabigát vonta, <br>Mintha csak állat és nem ember lett volna. <br><br>Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja, <br>Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja, <br>S mely előbb mint bilincs őtet szorította, <br>A vasat mint kardot ő szorítja mostan. <br><br>Szabad a magyar nép... lejárt napod, német! <br>Nem táncoltatod te többé ezt a népet, <br>S pióca módjára nem szívod a vérét, <br>Megfizette isten gonoszságod bérét. <br><br>E földön legyen úr a tót vagy a német? <br>E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett! <br>Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát, <br>És magyar vér ezer évig ótalmazá! <br><br>Nincs itt urasága csak az egy magyarnak, <br>S kik a mi fejünkre állani akarnak, <br>Azoknak mi állunk feje tetejére, <br>S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe! <br><br>Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy, <br>Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség? <br>Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon, <br>Még a félhalott se maradjon az ágyon! <br><br>Haza és szabadság, ez a két szó, melyet <br>Először tanuljon dajkától a gyermek, <br>És ha a csatában a halál eléri, <br>Utószor e két szót mondja ki a férfi!

No, megvan a kár! hajdani címerünk <br>És régi díszünk pernye alatt hever. <br>Amit tehát dicső atyáink <br>A veszedelmes idők s bajok közt <br><br>Hol életek, hol drága vagyonjaik <br>Feláldozásán tudtak, az ellene <br>Folyvást agyarkodó veszélyek <br>Körme alól ki-kiváltogatni, <br><br>Gyász omladékban hányja szemünkre, ma <br>A fényes úttól mennyire távozánk, <br>Melyen nagyérdemű atyáink <br>Felnyomozák vetekedve Kodrust. <br><br>Hív bajnokinknak mennyei lelkei <br>Kik Régulusnak legnehezebb nyomán <br>Törtettetek romolhatatlan <br>Vára felé az örök neveknek. <br><br>Bátran vivén a nyársakat, a kemény <br>Halálra, kedves honnyotokért, ugyan <br>Lássátok e szörnyű veszéllyét <br>Aljasodott maradékitoknak, <br><br>Áldott atyáink! hogyha ugyan lehet <br>A bóldogoknak sírni, sirassatok, <br>Mert vége a Palládiumnak. <br>Vége van! és mi, ihol la! élünk. <br><br>Szánjátok-e már elcsenevült fiak <br>Lassú veszéllyét, mert oda hajdani <br>Egymás eránt való szerelmünk, <br>Melyet örökbe ti hagytatok ránk. <br><br>Sem a tatárok, vagy törökök, sem a <br>Rossz nyíri pajkos nép riha tábora <br>Nem tettek ennyi kárt közöttünk, <br>Mint ihol a ravasz elpuhúlás. <br><br>A közhaszonról már nem is álmodunk, <br>Egymást emésztjük, s bóldog atyák! jeles <br>Érdemteket, hív társaiknak <br>Kornyadozó nyakakon tapodják <br><br>Némely, csak önnön hasznokat éhező <br>Fukar kevélyek. Mert bizony a sasok <br>Bagoly torongyokká fajultak. <br>Óh, esedezzetek istenünknél <br><br>Értünk, dicsőült lelkek! E hamvain <br>Szent templomodnak, mennyei jó Atyánk, <br>Im én is elbágyadva kérlek, <br>Halld meg uram! Könyörülj hazámon! <br><br>Add vissza közénk a szeretet tüzét, <br>Mely szíveinkből mind kialudt! vele <br>Hadd légyen e szent hely, midőn majd <br>Helyre fog állni, dicsőbb amannál.

A Bakonyoknak Bakonyában <br>Fájdalmas fél-századon át <br>Rontás-álomban, szertevetve <br>Aludtak a jó katonák. <br><br>Lehelnek kürtje nem búgott föl, <br>Az Égen sem voltak jelek, <br>Király sem küldött véres kardot, <br>Aludt váróan a sereg. <br><br>Álmuk fölött új vitéz-élet <br>Igért és rajzolt fény-kaput <br>S üzent nekünk Csaba népéről <br>A villámló és nagy Tej-Ut. <br><br>Álomban se tudtunk egymásról <br>S még álmunk sem adott hitet, <br>Mersze nem volt csatározásra <br>S tábort-ütésre senkinek. <br><br>De ütött mégis a mi óránk, <br>Kuckójában kiki riadt <br>S vállalt magyar bajnoki sorsot <br>Egy őrülten szép hit miatt. <br><br>Nem jöttünk égi Hadak-Útján, <br>Sorsunk vad ösvény, Föld s a por, <br>De, im, egy új Csaba-legenda <br>Lelkünkben lázasan dalol. <br><br>Egy riadó zúgott emitt föl, <br>Amott egy izzó gondolat <br>S kihúzta kardját hüvelyéből <br>Ezer ébredt eszme-lovag. <br><br>És egymásfelé már csörtettünk, <br>Mint rég eljegyzett cimborák, <br>Festő képét, poéta versét: <br>Fölkináltuk egymás borát. <br><br>Bekalandoztuk a világot <br>S mosolygott ránk a szabad Ég <br>S esküdöztünk, hogy szent masszával <br>Be lesz töltve a szakadék. <br><br>Hunnia sivár szakadéka, <br>Ez a mindennél szomorubb: <br>Itt lesz, esküdtünk, vén úrfiknak <br>S alj-aggoknak termő toruk. <br><br>Megtaláltuk az őseinket: <br>Mennyi bús homloku magyar, <br>Kinek azért kellett pusztulni, <br>Mert újat, emberit akar. <br><br>Megnyiltak lángolón előttünk <br>A Bólyai- s Csere-sirok <br>S hozzánk szegődtek szép sorjában <br>Az árnyas, magyar mártirok. <br><br>S minden halott, ki élt magyarnak, <br>Javítónak is valaha, <br>A mi seregünk légi szárnyán <br>A magyar Isten lovaga. <br><br>És mi mind, Csabának új népe, <br>Egymásra-lelten esküszünk, <br>Hogy a Bakonyok Bakonyából <br>Minden rest álom messzetünt. <br><br>Itt már csak igazságtevés jön, <br>Mert a bűnösök már nagyok: <br>Adjon a Sors belénk oly bosszút, <br>Amilyent Csabának hagyott.

(Csak a világban, künn vagyunk delik, <br>Olyanok, mint az álmaink szeretnék, <br>Nem kötnek a hitvány, pór tegnapok, <br>Ha hunn legendás, sok ezredü emlék. <br>S csak ifjan kóborg bennünk szomorún <br>Maradott népünk bús követü árnya, <br>Azután csönd lesz, futósak az árnyak <br>S viszkedt talpaink részeg táncot járnak.) <br><br>Künn a világban olyan messze Pest, <br>Vidéke, sorsa, népe, rongya, gondja, <br>Hogyne szaladott volna Margita <br>Szivet kinyitva és hajat kibontva <br>Villó viharu tavasz-nap gyanánt <br>Egy télből kikukkantott fagy-világból. <br>Mögötte és előtte a mi mennyünk <br>S nyomából nagy, zengő parancsa: menjünk. <br><br>Szent Izidor, óh, nagy hamisitó, <br>Mit is fordult itt a világ körültünk <br>Néhány éven, mióta tüzesen <br>S hazarívón a boulevard partján ültünk? <br>Közelről minden hogy sujt, mi magyar <br>S hogy megbánjuk tavalyi, égő kedvünk <br>S milyen könnyen fut, aki ki nem bénul, <br>El-el mégis a magyar szakadékbul. <br><br>(Mert hát csodás, végzetes fajta ez <br>S azok is, akik hozzá hasonultak: <br>Itthon hamar tagad és menekül <br>S ott künn tömjénnel tiszteli a Multat.) <br>Nincs nagyobb hit, mint nincsetlen hitünk <br>S mi Margitánknak párja sehol sincsen: <br>Magából kikelt, szép, nyugtalan némber <br>Szeszély-Úristen minden kegyelmével. <br><br>(De tán gép sincs, mely gépebb, mint erünk, <br>Nagy krisztusságban neki-nekilendül, <br>Nyolc korszakot nyolc évvel érni be <br>A bús, tunya, magyar történelembül. <br>S fölhúzott gépként járunk le hamar, <br>Kiket sziven-érintett a nyilalt gomb <br>S kezdéseink kincsei itt maradnak <br>Értékesítő alj-sisere-hadnak.) <br><br>(Szent harc volt? - lehet, hogy szent harc ma is, <br>Szerelem? - nyolc év szerelme eluntat. <br>Tüzek, a mentül-messzebb lángolók, <br>Mentül-hamarabb s örömmel lehunynak. <br>Harcos férfi sok-sok mindent elér <br>S minden sikertől keserűbb a szája: <br>Siker-vágy, amely telhetetlen éget, <br>Üdve csupán a közönségességnek.) <br><br>(Habzsoló étvágy, mely nem válogat, <br>Csak kapós, tárós uccát les a szemmel, <br>Száguldón, rablón nem hiszi soha: <br>Van egy más fajta, ősi álmu ember, <br>Ki csupa-cél és Cél felé rohan <br>S kit fejbe sujt mégis minden elérés, <br>Mert célhoz érni vagy ostoba látszat <br>Vagy névkártyája a gálás Halálnak.) <br><br>(Óh, ez magyar: magunkból-kikelés, <br>Élni akarván itthagyni magunkat <br>S nemhiába rosszak az utaink, <br>Átlót adunk sáros, görbült utunknak <br>S így lesz életünk csak az ifju kor <br>S így legkinzóbb épp a magyar öregség <br>S az életvágynak gyorsan halkul kedve: <br>Tükörbe néz és meg van öregedve.) <br><br>Hát miként a költöző madarak, <br>Kiket nem tart, de nem is vár fészek, <br>Úgy vágtunk neki őszi zordonon <br>Margita után az elröpülésnek, <br>Innen, ahol annyi abbahagyott <br>Harc, könny-özön, tér bennünket marasztalt, <br>Legyintett rájuk bús kezünk, a fáradt <br>S itthagytuk mind a javíthatlanságnak. <br><br>Levél: Margita, úrnőnk, itt vagyunk, <br>Vagy itt vagyok, ha gőgöd meg nem tiltja, <br>Te vitted haza ifju hivedet <br>S fáradt bolondod most te hoztad vissza. <br>Hogy minden voltál, ugy-e jól tudod <br>És hogy semmim sem, úgye bűn és átok? <br>Tied volt a kivánt és teljes Élet, <br>Enyém száraz száj, éhség, harc és vércsepp. <br><br>Történteidből bánsz-e valamit <br>S a jajokra emlékszel, miket küldtem. <br>Vagy minek jönni kellett, mit se bánsz <br>S élsz tovább az Élet fölé kerülten? <br>Körülvágytak a legjobb valakik <br>S kedvedért tüzet gyémántok csiholtak, <br>Mithosz burkol el s lángkoszorút szőnek <br>Legendák: fölé ékes, barna fődnek.Ť <br><br>Vagy az azértist éled már megint, <br>Mint otthon újból mindenki és minden? <br>Százszor érzem nagy remegésidet <br>Téged-kérő, paskolt idegeimben. <br>Fiadat, ki lelkem szerint fiam, <br>Ha csókolod, csak szellőnyit gondolj rám <br>S egyszer mélázzon fehér kezed jelre: <br>Ott roskadok szined előtt térdelve. <br><br>Akarta a firenzei tavasz, <br>Hogy Ottokár későn, de választ kapjon, <br>Szerelmesen és zengő-szomorún, <br>Anyáskodón beszélt hozzá az asszony: <br>Óh, tudom én, hogy nincs többhöz jogom, <br>Sorsom most már a rabságos szabadság <br>S hogysem unott megismétlődés lennék, <br>Hadd lehessek forró szomjakban emlék. <br><br>Lelkünkben és a világban bolyong <br>Azóta s most és olykor mintha intne <br>S a mi szétszéledett, hős csapatunk <br>Glédába áll és megifjodik szinte <br>S egyformán sírjuk titkon száz helyütt, <br>Mért nem lehettünk gyermekének apja <br>S hogy szűzre, hitre, célra, szép s ha jó is: <br>Méltatlanoktól jön metamorfózis. <br><br>(De így vagyon, vélné a Biblia <br>S az idők mostan nagyon bibliásak, <br>Erjeszti lelkét, testét a magyar <br>Mások csókjáért és fiáért, másnak <br>S eltörpülnek a honi huncutok, <br>Gigász-ördögök feje ver felhőket, <br>Margita kóvályg, mink is letörődtünk, <br>Nem leszünk semmi, már beletörődtünk.) <br><br>(Vérünket bizony holnap már talán <br>S tán nem kár érte, száz cerberus issza, <br>De hadd viselje gondunk csak tovább <br>Elhivott táltos, bölcs, nagy Tisza Pista <br>S sugárzó népe, az agytalan úr, <br>A Sobri ügyvéd s betütlen koldushad, <br>Névbe, címerbe kapaszkodó óság <br>S persze a pénzes, szent harács-zsidóság.) <br><br>(Mi gubbaszkodva s olyan valakik, <br>Kik cirkuszba résen néznek a ponyván, <br>Várunk, de inkább elandalodunk <br>Margitáról s volt harcainkról lomhán: <br>Óh, sok, szent év, Sátán-vágyak sora, <br>Pazarolt hitek s örök; magyar hívság.) <br>Jó éjszakát, be jó, hogy minden elmegy, <br>Hit és dühök, Margita és szerelmek.