Mi a földi élet s minden ragyogványa <br>Nélküled, oh boldog Szerelem érzése? <br>Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya, <br>Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése. <br><br>India kincsével légyen tömve tárod, <br>S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden: <br>Mit ér? vágyásidnak végét nem találod, <br>S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen. <br><br>De te, édes érzés, egek szent magzatja! <br>Az emberi lelket bétöltöd egészen, <br>Bájodnak ereje az égbe ragadja: <br>S a halandó porból egy félisten lészen. <br><br>Te a szerencsének játékát neveted, <br>Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt; <br>A nagyság álképét mint bábot elveted, <br>S nem szab semmi földi erő néked határt. <br><br>Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak: <br>Meg nem rémít ég, föld reád rohanása. <br>Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak <br>Nézed, s elenyészik rettenetes váza. <br><br>Te a szegénységnek mohos kalyibáját <br>Márványpalotává tudod változtatni, <br>S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját <br>A mennyei nektárillatban usztatni. <br><br>Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye: <br>Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem! <br>Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye, <br>S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem. <br>

Szőke Ipoly kicsi barna lánya! <br>Eszem azt a gyönyörű szemed. <br>Megsebez, ha rám néz, s hogyha nem néz, <br>A naptól rabol meg engemet. <br>Jó, hogy arcodon, kis bájgödrében <br>Játszni látok pajzán szellemet, <br>Mely, ha sebzesz, írt önt a sebembe <br>És mosolyg, ha kell, napom helyett. <br><br>Szőke Ipoly kicsi barna lánya! <br>Eszem azt a szós picinyke szád, <br>Fáj, ha nem hallom csevegni, és fáj, <br>Hogyha hallom, mert reményt nem ád. <br>Jó, hogy a kebel két renge halma <br>Hévvel hullámoz még akkor is, <br>S hogyha nem szólsz, szólanak helyetted, <br>Hogyha szólsz, mondják: a lány hamis. <br><br>Szőke Ipoly kicsi barna lánya! <br>Eszem azt a bűvös lelkedet. <br>Hogyha távol vagy, vonzasz magadhoz, <br>Ha közel vagy, űzesz engemet. <br>Jó, hogy a világ végében is még <br>Távol volnék, s visszavonzanál, <br>Jó, hogy az Ipoly meg úgy kiáradt, <br>Hogy nem férek hozzád, barna lány.<br>

Furcsák és betegek, <br>Kik sebeket vetnek egymásba, hogy <br>Beboronálhassák. <br>Télen tüzek - nyáron <br>Források fakadnak ujjaikból. <br><br>Fáradatlanul csak <br>Az örök gyönyört szigonyozgatják, <br>Jégtömböket olvaszt <br>És szöllőhegyeket <br>Szárít ki sivatag lehelletük. <br><br>Kalászos szemükből <br>Kiszédült az arcok meleg magva, <br>Kihull az értelem <br>Rossz vihederéből <br>Bomlottpántú, meghasadt agyuknak. <br><br>Összemart szájukra <br>Még tétova mosolyt tetoválnak <br>S csókjuk, ölelésük <br>Zengő kerteken át <br>Egy bibére lopja a szerelem. <br><br>Míg a bolygó-bimbók <br>Meg a virágok milliárdjai <br>A fényt és virágport <br>Frissen, egészséggel <br>Minden társuknak széthajigálják.<br>

Csak annyi, hogy a mozgás, ez a meleg olyan, <br>mint egy asszony mozgása és melege. <br><br>Nem mintha bármi kép volna a levegőben, <br>nincs formának se kezdete se vége: <br><br>üres. De bennünket egy asszony síma aranyban <br>ruhája súrolásaival éget <br><br>és a létezés szétbomlott bőségével, <br>mely határozottabb önmagánál- <br><br>mert az, amit ő, testtelen, <br>a nyári mezők illatait viselve <br><br>bevallja a szótlan, közönyös, a rejtve <br>világos, egyetlen szerelmet.<br>

A hatalmas szerelemnek <br>Megemésztő tüze bánt. <br>Te lehetsz írja sebemnek, <br>Gyönyörű kis tulipánt! <br><br>Szemeid szép ragyogása <br>Eleven hajnali tűz, <br>Ajakid harmatozása <br>Sok ezer gondot elűz. <br><br>Teljesítsd angyali szókkal, <br>Szeretőd amire kért: <br>Ezer ambrózia csókkal <br>Fizetek válaszodért.