Árpáddal jött, magyarul élt, <br>Anjouknál kopját nem törött, <br>Tán török előtt megfutott <br>S hamar koldusra vetközött. <br>De érteni mindig tudott, <br>De magyarul mindig tudott <br>S tán tépetten és nem hősön, <br>De tisztán adott át a Jelennek <br>Engem az én ősöm. <br><br>De jött egy kóbor ivadék, <br>Rabló, szerencsés ritterek <br>Népe, akiknek sarj-során <br>Ma tán zsandár-miniszterek <br>Tobzódnak az Idő torán, <br>Igazi magyarság torán. <br>Ma gróf-sorban ők diktálnak, <br>De vannak, kik még emlékeznek <br>S ha kell, ki is állnak. <br><br>Én, koldus jobbak gyermeke, <br>Miként ezer éve, tavaly, <br>Testvéremül elfogadom, <br>Ki tiszta ember és magyar. <br>S a nyavalyásnak nem adom, <br>Mert gróf, jobbomat nem adom. <br>Mondják csak, hogy ők nem értnek, <br>Ne is értsenek grófi senkik, <br>Tavalyi cselédek. <br><br>Kirabolt, szegény, kis magyar, <br>Kitárul a felé karom, <br>Kit magyarrá tett értelem, <br>Parancs, sors, szándék, alkalom. <br>Magyar Sors jósoltat velem: <br>Grófok nem jöhetnek velem, <br>Egy-két harcot most már állunk, <br>De új értelem, új magyarság <br>Lesz most már minálunk.

Ha a magyar kuruc vóna <br>S többször ütne, mintsem szólna, <br>Bizonyhogy kerekednének <br>Felhős harag, felhős ének. <br><br>De a magyar adjonisten <br>Nem annak ad, kinek nincsen, <br>De annak, ki okos dőre <br>S mit se állít fejtetőre. <br><br>Nézem szégyennel, bánattal, <br>Magyar-bánó magyar aggyal <br>És ha százszor túlnyergeltem, <br>Eresztem százszor a nyergem. <br><br>Így van ez jól s mint lehetne <br>Valakinek százszorszebbje: <br>Egy ocsudott, mívelt szittya, <br>Ki redves fajtáját szidja? <br><br>Ha a magyar kuruc vóna <br>S többször ütne, mintsem szólna, <br>Bizonyhogy kerekednének <br>Felhős harag, felhős ének.

Fene gyerek volt az a Kun László, <br>Magyarország egykori királya! <br>Kun Lászlónak azért híták őt, mert <br>A kunokkal volt cimboraságba'. <br><br>Az igaz, hogy torkára forrt az a <br>Kun barátság, benntörött bicskája... <br>De ez már a vége; kezdjük elől, <br>Ne hágjunk rá a szép rend nyakára. <br><br>Amit mondtam, ujra csak azt mondom: <br>Fene gyerek volt biz őkegyelme; <br>Az ördög se' tudja, hogy mi volt több, <br>Emberség-e vagy kutyaság benne? <br><br>A koronát még kölyök korában <br>Nyomintották a fejére néki, <br>S már csatázott siheder korában, <br>És vala nagy az ő vitézségi. <br><br>Ottokárral, híres cseh királlyal, <br>Keveredett kemény háborúba, <br>És pediglen Ottokár alól e <br>Háborúban a gyékényt kihúzta. <br><br>A cseheknek nagy királya ott a <br>Csatatéren a fűbe harapott, <br>Lászlót pedig nem tekinték máskép, <br>Hanem csak úgy, mint egy új csillagot. <br><br>Hazament ám, hanem otthon bezeg <br>Fenekestül fölfordult az ország, <br>Olyan volt, mint a Csáki szalmája, <br>És e bajt a nagyurak okozták. <br><br>Természetes, hogy mikor a macska <br>Nincs otthon, az egerek táncolnak... <br>A nagyurak kapták magokat hát, <br>Egymással mind rútul hajba kaptak. <br><br>László király, szerelmetes öcsénk, <br>Már most aztán fogj erősen hozzá... <br>Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb <br>Gondja is nagyobb volt, mint az ország. <br><br>Nekilódul, becsap a kunokhoz, <br>S haza gondját eltemeti szépen <br>Kun legények telt kupái mellett, <br>Kun menyecskék dagadó ölében. <br><br>És amidőn hites felesége <br>Szót emelne e miatt előtte, <br>Egy szikrát sem teketóriázott, <br>Azon módon elkergette őtet. <br><br>S melege lett pap uraiméknak, <br>Kegyetlenűl szorult a kapcájok, <br>László király a pogány kunokat <br>Fosztogatni uszította rájok. <br><br>Meghallja ezt a szentséges pápa, <br>S haragjában adtateremtettéz, <br>És meghagyja egyik püspökének: <br>"Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!" <br><br>És el is jött azonnal a püspök, <br>S odavitte jó móddal a dolgot, <br>Ugy szívére beszélt a királynak, <br>Hogy elméje javuláson forgott. <br><br>Meg is javúlt, istenes szándékból <br>Megtéríté papok veszteségét, <br>A kunoknak sátorát elhagyta, <br>S visszavette elvert feleségét. <br><br>De egyszerre más jutott eszébe... <br>Gyűléseztek a papok Budában... <br>Megunta a locsogást-fecsegést, <br>S szétzavarta őket hamarjában. <br><br>Fenyegeti a pápa követe, <br>A püspök, hogy majd átkot vet rája... <br>Bánja is ő! galléron csípeti <br>A szent embert és tömlöcbe zárja. <br><br>És a régi tivornyázó élet <br>Alvó zaját újra fölkeltette, <br>Fölkereste a kún cimborákat, <br>S ott virított rózsaszínü kedve. <br><br>Megcsóválta fejét a nemzet, és <br>Szólt: "Ami sok, az csak sok, hiába! <br>Ha ez így tart, belénk üt a mennykő." <br>S László komát betették fogságba. <br><br>Nem sokáig üldögélt a hűsön, <br>Kinyitották tömlöcét és szóltak: <br>"Lángban, vérben áll a haza, király, <br>Jer és győzd le a kún lázadókat!" <br><br>"Rajta tehát!" fölkiálta László, <br>"El, utánam élet és halálra! <br>Rég vagy, kardom, a homályban... mostan <br>Vess homályt a nap koronájára!" <br><br>És vezette hadát a kunokra, <br>S ráncba szedte őket nagy csunyául, <br>Kit levert a harcmezőn közűlök, <br>Kit pedig kiűzött a hazábul. <br><br>S megragadta a kormányt erősen, <br>Megmutatta, hogy ő milyen férfi, <br>Hogy ő nemcsak a korhelykedést, de <br>A nemzetnek ügyeit is érti. <br><br>A gonoszak meghunyászkodának, <br>S a királyra reszketéssel néztek, <br>A jók szivét pedig seregestül <br>Szállták meg a mosolygó remények. <br><br>De alig hogy elmosolyodott a <br>Nemzet, ujra lebiggyedt a szája, <br>Mert azt vette észre, hogy istentől <br>Ujra elrugaszkodott királya. <br><br>El bizony, de mennyire! naponként <br>Veszettebbül sűlyedt a piszokba... <br>De még egyszer fölemelte fejét, <br>Fölgyúlt szíve, és égett lobogva, <br><br>A berontott kúnok és tatárok <br>Meggörnyedtek karja erejétül, <br>Még egy cserfa-koszorút hozott az <br>Ifju király a harc mezejérül. <br><br>Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs! <br>Belemászott nyakig a mocsárba, <br>És valódi szent volt ekkoráig <br>Ahhoz képest, ahogy mostan járta. <br><br>Egy tivornya a másikat érte, <br>Sátor alatt élt, mint a cigányok, <br>Véle régi korhely cimborái <br>S véle a kún és tatár leányok. <br><br>Hanem egyszer ilyen szókat hallott: <br>"Laci pajtás, meghalálozik kend!" <br>S három ember úgy oldalba szúrta <br>Őfelségét, hogy még meg se' nyekkent.

Pécshez! <br><br>Pécs az én városom, <br>büszke vagyok, <br>hogy itt lakhatom. <br>Örülök mert itt születtem, <br>és így tüke pécsi lettem. <br><br>Van e városnak mindene, <br>történelme, egyeteme, <br>egy fő védnöke, a hegye, <br>melynek Mecsek a neve. <br><br>Ők voltak az elsők: <br>kiket nem nyelt el a végtelen, <br>akik fenn éltek a Jakab hegyen. <br>Ma is ott az avargyűrű, <br>pár Trák nyílhegy és kösöntyű. <br><br>Utánuk a rómaiak, <br>nekik már több nyomuk maradt. <br>Ők alapították Sophianet, <br>és megadták Pécs első nevét. <br><br>Jöttek ide hódítani, <br>Orosz, Török, és Római. <br>Ám a végén ők hódoltak, <br>e mediterrán városkának, <br>s, lassan a lakóivá váltak. <br><br>Támadták a várost, bőszen, vadul, <br>mint a tenger oly szilajul. <br>De, meg törtek e táj láttán, <br>az itt élők nyugalmán. <br><br>Bár pusztítani akartak, <br>végül mégis nyomot hagytak, <br>ha nem is üszkös romot, <br>türbét, sírkamrát, templomot. <br><br>A királyok sem voltak restek, <br>így ők is építtettek. <br>Várat, templomot emeltettek, <br>ide egyetemet rendeltek. <br><br>Itt élt és alkotott, <br>Jannus a kétarcú Pannonius, <br>ki pap volt és költő. <br>Mi nem összeegyeztethető? <br><br>Nagy Lajos a lovagkirály, <br>iskolája még mindig áll. <br>Szép honunkban az első, <br>honnan sok nagy elme kinő. <br><br>Itt élt Szapolyai püspök, <br>ki sereget nem küldött, <br>a mohácsi csatába, <br>s, ez lett II. Lajos halála. <br><br>Itt volt Zrínyi a híd égető, <br>a hadvezérből a költő tört elő, <br>a szigeti várat hősen védő, <br>és a végén büszkén kitörő. <br><br>Napóleon is járt erre, <br>a pécsi huszárság segítette. <br>A hős seregnek tisztelegtek, <br>nekik emlékművet is emeltek. <br><br>A közelmúlt is, ha kívántuk, <br>csinált hősöket minálunk. <br>Az 56- os ellenállók, <br>a Mecseki Láthatatlanok. <br><br>Köszönöm, <br>hogy engedett itt nevelkedni, <br>tanulni, dolgozni, sportolni. <br>Talán családot is alapítani? <br>És, ha itt lesz az ideje, meghalni. <br><br>Pécs, 2004

Konduljanak meg a vészharangok! <br>Nekem is egy kötelet kezembe! <br>Reszketek, de nem a félelemtől; <br>Fájdalom és düh habzik szivembe'! <br><br>Fájdalom, mert düledék hazámra <br>Uj viharnak közeledtét látom, <br>És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert <br>Nem szakad le szemünkről az álom. <br><br>Pillanatra fölriadt e nemzet, <br>S szétnézett, mi zaj van a világban? <br>És a másik oldalára fordult, <br>S mostan ujra aluszik javában. <br><br>Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, <br>Aki ott az elsők közt lehetnél, <br>S kárhozatos lomhaságod által <br>Mindig hátul és alant hevertél! <br><br>Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz, <br>Soha többé nem lesz ébredésed, <br>S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, <br>Míg nevedet sírkövedre vésed! <br><br>Föl, hazám, föl! százados mulasztást <br>Visszapótol egy hatalmas óra, <br>"Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!" <br>Ezt írjuk föl ezer lobogóra. <br><br>Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy <br>Volt is, nem is a mienk az ország; <br>Valahára mutassuk meg már, hogy <br>Senkinek sincs semmi köze hozzánk. <br><br>Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk, <br>Irtsanak ki hát ezen világból!... <br>A haláltól, nem tagadom, félek, <br>De csupán a becstelen haláltól. <br><br>Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk, <br>Haljunk meg oly szépen, oly vitézül, <br>Hogy azok is megsirassanak, kik <br>Eltörölnek a földnek szinérül! <br><br>Legyen olyan minden ember, mintha <br>Zrínyi Miklós unokája volna, <br>Harcoljon ugy minden ember, mintha <br>Egyedül rá támaszkodnék honja! <br><br>Oh de akkor, akkor nem veszünk el, <br>Akkor élet és dicsőség vár ránk, <br>Akkor saját örök birtokunk lesz, <br>Ami után eddig csak sovárgánk. <br><br>Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! <br>Lépj a síkra gyorsan és egyszerre, <br>Mint a villám oly váratlanúl és <br>Oly erővel törj ellenségedre. <br><br>Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd, <br>Mindenütt van, ahová tekintesz, <br>S legnagyobb és legveszélyesebb az, <br>Ki mint testvér símul kebleinkhez. <br><br>Köztünk van a legnagyobb ellenség, <br>A cudar, az áruló testvérek! <br>S egy közűlök százakat ront el, mint <br>A pohár bort az egy cseppnyi méreg. <br><br>A halálos itéletet rájok! <br>Százezerszer sujtson bár a hóhér, <br>Bár a házak ablakán foly is be <br>Az utcáról a kiáradó vér! <br><br>Könnyü bánni külső elleninkkel, <br>Ha kivesznek e belső bitangok... <br>Félre most, lant... futok a toronyba, <br>Megkondítom azt a vészharangot!