Savanyun, csonkán, nagy mezők fölött, <br>Talán tizedszer ílyképp, megrabolt, <br>Balog utasként ballag át a Hold. <br><br>Arcán vén kópék fáradt mosolya <br>S alant szörnyedt, bús sóhajba vesző <br>Kínjaival mered föl a mező. <br><br>Forradásos mező, fukar, kopár, <br>Rothasztó testét gúnyos, halk, hideg <br>Fényével a Hold öntözgeti meg. <br><br>S fagyos fényben e nagy hulla terül, <br>De messze szélén félénk vándorul <br>Egy lyány csókos férfiára borul. <br><br>Mintha sohse járt volna itt Halál, <br>Az Élet, ez az eltörött derék, <br>Kígyós örömmel üti föl fejét. <br><br>S mert Földre nézni csókért küldetett, <br>A Hold ujjongva, bízón kiragyog <br>S száz halál-bűnért küld bocsánatot.<br>

Bizony, ha élek, <br>Talán én is lantot cserélek, <br>Hiszen még máma <br>Abroncsozza lelkem a fáma. <br><br>És hogyha holnap tetszenék, <br>Jönnének más húrú zenék, <br>Új hírek és új aggodalmak. <br>De befűtött az Úr a dalnak, <br>Ha ilyen könnyen lebben el <br>A hit, a máj és a tüdő <br>S mint költők hívják: a kebel. <br><br>Bizony, ha élnék, <br>Életemet halálnak vélnék, <br>Mert élnék ócskán <br>Túl minden ringy-rongy földi jócskán. <br><br>És hogyha holnap tetszenék, <br>Van élet és halál elég. <br>Van össz-vére e szép kettőnek: <br>Szülő-ágynak és temetőnek. <br>A bölcs ember sírva mulat, <br>De végül minden egyszerű: <br>Egy úri, hősi mozdulat. <br><br>Bizony, ha holnap <br>Hír-abroncsaim szétbomolnak, <br>Szabad-szebben <br>Lélek nem hullt szét lelkesebben<br>

Minden vígasság tőlem eltávozott, <br>Vége minden örömemnek; <br>Szívem reményében megcsalatkozott, <br>Nincsen nyugta bús fejemnek. <br>Víg napim! elvesztetek, <br>Nem múlatok véletek; <br>Az öröm s a víg élet <br>Keserű ürömmé lett. <br><br>Életemet sok ezer gond terheli, <br>Lelkem a búk között eped, <br>Bús szívem, bánatokkal lévén teli, <br>Már ezer ízekre reped. <br>Óh, keserves bánatok! <br>Világra ti hoztatok; <br>A bú nevelt engemet, <br>Sírba is a bú temet.<br>

Oh! ne nézz rám oly sötéten <br>Pályatársa életemnek, <br>Mint midőn az őszi-felleg <br>Húzza árnyékát a réten; <br>Nézz szelíden, nézz mosolygva: <br>Férfié az élet gondja. <br><br>Bárha csügged hív barátod, <br>Nincs enyelgő tréfa nyelvén, <br>S a kemény sors vésze kelvén <br>Arcom elborulni látod: <br>A te szíved ez ne nyomja: <br>Férfié az élet gondja. <br><br>Dörgve hull a nagy zuhatag, <br>Szirthez illik rémes árnyék; <br>De szelíd a rónatájék, <br>Zengve lejt a völgyi patak, <br>Mely a zöld virányt befolyja: <br>Férfié az élet gondja. <br><br>Hát ne nézz rám oly sötéten; <br>Zúgjanak bár künn a vészek, <br>Csak ez a kis enyhe fészek <br>Ez maradjon mindig épen: <br>Szívem a bajt könnyen hordja: <br>Férfié az élet gondja. <br>

Most már mulassatok, kedves barátim. <br>Az én mulatságomnak vége van; <br>A tréfaságok, az elmés beszédek, <br>Az ének, a bor, mind haszontalan. <br><br>Az embernek mért is van gondolatja? <br>Lássátok, én olyan bolond vagyok: <br>Mikor legvígabb a jelen, jövőbe <br>Ragadnak rögtön a gondolatok. <br><br>Az a jövő! az a kegyetlen szélvész, <br>Mely szétzilál bennünket, szerteszét; <br>S lesz-e azontúl még találkozásunk? <br>Vagy halljuk-e csak egymásnak hirét? <br><br>Igen, halljuk, majd elbeszéli a hír: <br>Ez és ez nyugszik... odalenn... <br>Haszontalan história az élet! <br>Miért is van, vagy mért nem végtelen? <br>