Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem. <br>Szép út állt előttem, de nem azt követtem; <br>Nem adok, nem hajtok semmit a világra, <br>Bolond célok után rohanok zihálva, <br>Bolond célok után álmodozva, balgán - <br>Így beszélnek rólam minden utca sarkán, <br>- Édes anyám, lelkem, <br>Sirasson meg engem. <br><br>Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem, <br>Azok tettek azzá, akiket szerettem. <br>Üres lett a szivem, üres lett utánok, <br>Betöltötték kínzó, messze űző álmok. <br>Álmok rabja lettem, csak álmokért élek, <br>Egy mámoros álom lett nékem az élet, <br>- Édes anyám, lelkem, <br>Sirasson meg engem. <br><br>Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még, <br>Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét, <br>Énbennem csalódott, értem fáj a lelke, <br>Én pedig rohanok balga küzdelembe <br>Diadalt aratni. Milyen dőre álom, <br>Pedig hozzá kötve életem, halálom! <br>- Édes anyám, lelkem, <br>Sirasson meg engem. <br><br>Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába; <br>De ha harcba szólít szívem minden vágya, <br>Mit tehetek róla? Tán az örök végzet <br>Rótta rám e kínos, bús kötelességet <br>S én csak mint vak eszköz teljesítem s várom, <br>Mig kidülök s lesz más, ki helyembe álljon, <br>- Édes anyám, lelkem, <br>Sirasson meg engem. <br><br>Eladtam már magam, nem magamnak élek, <br>Nyugalmat, pihenést már nem is remélek, <br>Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom, <br>Szívemet keresem, amíg megtalálom, <br>Egy új Ahasvérként bolyongok örökre, <br>Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre, <br>- Édes anyám, lelkem, <br>Sirasson meg engem.

Van az életben egy-egy pillanat, <br>Erősnek hisszük szerfelett magunkat. <br>Lelkünk repül, száll, magával ragad, <br>Bús aggodalmak mindhiába húznak. <br>Csalóka álmok léghajóján <br>A vihar szépen fellegekbe tüntet, <br>Míg lenn a földön kárörvendő, <br>Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket. <br><br>Van az életben egy-egy pillanat, <br>Hogy nem várunk már semmit a világtól, <br>Leroskadunk bánat terhe alatt, <br>Szívünk mindenkit megátkozva vádol. <br>Míg porba hullva megsiratjuk, <br>Mi porba döntött - sok keserü álmunk, <br>Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, <br>Míg testet öltött fájdalmakká válunk. <br><br>Ez a mi sorsunk, mindörökre ez, <br>Szivünk a vágyak tengerén evez, <br>Hajónkat szélvész, vihar összetépi, <br>De egy zord erő küzdelemre készti. <br>Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva, <br>Nincs egy reményünk, mely valóra válna, <br>Míg sírba visz az önvád néma átka.

A jövőnek szép reményit <br>Dúlja bennem a való, <br>S föltünendő napjaimnak <br>Fénye már borong s csaló. <br>Hé! ti veszni tért koromnak <br>tikosan költ csillagi. <br>Merre visztek? Vak hevemmel <br>Ki fog sorsot osztani? <br>Évek hogyha elhaladtak, <br>Vissza sem tekíntenek, <br>Másolatlan megy folyások <br>És azokkal mindenek. <br>De ti szánatlan keservim <br>Szüntelen mért gyötretek <br>E sebes szív érzeményit? <br>Tán hogy sírba űzzetek. <br>Nem! - Tovább is élni enged, <br>Élni, búban sínleni, <br>Lételemnek alkotója, <br>S a halállal küzdeni. <br>Zordon álmok éjjelenként, <br>Nappal üldöz a való. <br>Képzetimnek tengerében <br>Minden engem furdaló.

E néhány dalban ifjuságom, <br>Minden szép álmom eltemetve. <br>Csak a könny van még a szemembe', <br>Elszállt sok édes, balga álmom. <br><br>De mégis, míg az örök este <br>Reám borultát félve várom, <br>Dalokba olvadt ifjuságom <br>Hadd jusson még egyszer eszembe. <br><br>Még egyszer... s aztán durva lábon <br>Taposni a hervadt virágon <br>Jöjjön el hát, jöjjön az élet. <br><br>E néhány dal megőriz téged, <br>Ezerszer szent édes emléked, <br>Hervadt virágom: ifjuságom!...

Óh idő, futós idő! <br>Esztendeink sasszárnyadon repűlnek; <br>Vissza hozzánk egy se jő, <br>Mind a setét kaósz ölébe dűlnek. <br><br>Óh idő, te egy egész! <br>Nincsen neked sem kezdeted, se véged; <br>És csupán a véges ész <br>Szabdalt fel apró részeidre téged. <br><br>Téged szűlt-é a világ? <br>Vagy a világot is te szűlted éppen? <br>Mert ha csak nincs napvilág, <br>Nem mérhetünk időt mi semmiképpen. <br><br>Hátha tőled, óh idő! <br>Te aki mindenünket öszverontod, <br>A nap is holtszénre fő? <br>És láncodat magad zavarba bontod? <br><br>Mert, ihol lám, mindenek, <br>Bár bírtanak szépséggel és erővel, <br>Változást szenvedtenek, <br>Vagy semmiségbe mentek ők idővel. <br><br>Lám az ég forgása is <br>Idővel újabb változásba lészen, <br>Lám a csillagokba is <br>Ki most derűl, ki béborúl egészen. <br><br>Hát de mennyit szenvedett <br>Már ekkorig főldünknek állapatja, <br>Hogyha a feldűlyedett <br>Tenger, vagy Etna lángja szántogatja? <br><br>Sok faluk határain <br>Ma delfinek cicáznak a vizekben, <br>S a csigáknak házain <br>Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben. <br><br>Sok merőfőld már sziget, <br>Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak, <br>És ahol hegy volt s liget, <br>Fenéktelen sós tengerek fakadtak. <br><br>Így teszel te, óh idő! <br>A nemzetek forgó enyészetével: <br>Most az egyik nagyra nő, <br>S a másik elmúlik saját nevével. <br><br>A vitézlő Pártusok <br>Régólta szolgaság alá kerűltek: <br>S a bozontos Gallusok <br>Ma már a hérósok sorába űltek. <br><br>Már ma ökrök szántanak, <br>Hol Trója, a világ csudája állott: <br>És ahol szántottanak, <br>Most London, a világ csudája áll ott. <br><br>Óh, ha a nagy nemzetek <br>Sorsán hatalmad így előmutattad: <br>Hát mi, gyarló szerzetek, <br>Mit várhatunk - mit várhatunk miattad? <br><br>Gyermek-, ifjú-, vén-korunk, <br>A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse, <br>Ép, beteg voltunk, s torunk <br>Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse. <br><br>Futsz te, nem vársz senkit is, <br>Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál. <br>Ím, te, míg ezt mondtam is, <br>Öt-hat parányi perceken kimúlál. <br><br>Nem lehet jelenvaló, <br>Csak múlt a jövendő pont lehet tebenned; <br>És miként a puszta szó <br>Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned. <br><br>Így repűlt el tőlem is <br>Sok kedves esztendőm sebes-haladva; <br>S meglehet, hogy nékem is <br>A véghatár ma is ki lészen adva. <br><br>Úgyse volnék már gyerek; <br>Négyszer hat esztendőt eléldegéltem, <br>S eszerént az emberek <br>Szűk életének harmadáig éltem. <br><br>Vajha már - ha több nem is - <br>Mindegyik esztendőre jutna benne <br>Egy - csak egy órácska is, <br>Amely az érdem oszlopára menne. <br><br>Kész vagyok meghalni - kész, <br>Csak ezt tegyék síromnak a kövére: <br>ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ. <br>EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. - <br><br>Ámde hogyha oly nemes <br>Szép tettek életembe nem tetéznek, <br>Hogy halála érdemes <br>Légyen dicsőitésre még Vitéznek: <br><br>Semmi, csak te, óh Lilim! <br>Te, akiért az életet szerettem, <br>Csak te légy, Lillám, enyím: <br>Mindég fogom becsűlni, hogy születtem. <br><br>És mivelhogy a napok <br>Elseprik a legédesebb időket: <br>Míg az ifjú hónapok <br>Virítnak, el ne is veszessük őket. <br><br>Elfut a nyájas tavasz, <br>A bársonyos hajnalra gyászköd árad, <br>A kinyílt jácint elasz, <br>A rózsaszál egy délbe is kiszárad: <br><br>Így az ifjúság maga <br>Majd elrepűl vidor tekintetedről, <br>És az Ámor csillaga <br>Eltűnik ám kacsingató szemedről. <br><br>Akkor, ah! rózsáid is <br>Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni, <br>Akkor érző szíved is, <br>Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni. <br><br>Én is akkor csak hideg <br>Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal, <br>Úgy napolván, mint rideg <br>Vén pelikán, ifjú daljaimmal. <br><br>Míg tehát az lenne még, <br>A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük. <br>Míg az élet lángja ég, <br>Egymást viszontöröm között szeressük. <br><br>És ha semmi érdemem <br>Nem fog fejemre zőld babért tetetni, <br>Semmi sem! mind semmi sem! <br>Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni. <br><br>Híremet s nagy voltomat <br>Ne trombitálják messzi tartományok, <br>Más ne tudja síromat: <br>Te hints virágot arra s a leányok.