Veled vagyok, és őrizlek téged,<br>amikor tép a fájdalom,<br>s remegő ujjal végigsimítok<br>összeszorított ajkadon.<br><br>Nem szólok semmit. Magamhoz húzlak,<br>s válladra hajtom a fejem,<br>nem mutatom, de nekem is úgy fáj<br>a lelkem, hogy nem segíthetek.<br><br>Boldogan lennék hűsítő harmat,<br>végigperegve arcodon,<br>hogy érezzem, mikor érintésemtől<br>elcsitul benned a fájdalom.<br><br>Lehetnék selymes, puha kis kendő,<br>hogy végigsimítva arcodat,<br>letörölhessem homlokodról<br>a verejtéket, mely ott maradt.<br><br>De nem tudok. Pedig úgy szeretlek,<br>s megtennék bármit! Jól tudod!<br>Csak ne hagyj itt! Nélküled félek!<br>Oly sötétek az alkonyok.<br><br>Miattad félek, s amikor alszol,<br>esténként imádkozom,<br>kérve az Istent: segítsen rajtunk,<br>s tartson meg nekem, hisz tudod:<br><br>Nélküled nem tudnék már élni,<br>hiszen te vagy a mindenem!<br>Uram! Én már csak annyit kérek,<br>ne vedd el tőlem mindenem!

Színesre rajzolnám az egész világot,<br>hogy nektek sokkal jobb legyen,<br>letépnék minden bánat virágot,<br>hogy ne szomorítson semmi sem.<br><br>Rajzolnék nektek rózsaszín felhőt,<br>mely átszínezi a kék eget,<br>eltüntetném a vöröslő villámot,<br>hogy ne féljen többé senki sem.<br><br>Rajzolnék nektek olyan zöld erdőt,<br>melyet nem tompít semmi sem,<br>hol az út mentén lila szarkalábak,<br>s pirosló pipacsok díszlenek.<br><br>Aranyló, sárga búzatáblát,<br>amelyből jut mindenkinek,<br>s a lágyan széthulló feketeföldet<br>széjjelosztanám köztetek.<br><br>Átszínezném a földre lehullott<br>Elszáradt, barna levelet,<br>s átfesteném az ég alján gyűlő<br>gomolygó, szürke felleget.<br><br>Messzire űzném a baljósló árnyat,<br>amely közöttük ott lebeg,<br>s teli rajzolnám ezüstfenyővel<br>a csupaszon maradt kerteket.<br><br>Rajzolnék rájuk fehér galambot,<br>mely az águkon megpihen,<br>had turbékoljon vidáman néktek,<br>hogy visszaadja a kedvetek.<br><br>Rajzolnék nektek olyan világot,<br>hol nem nélkülözne senki sem,<br>de nem tudok! Hisz nem vagyok mágus.<br>Csak imádkozom, hogy így legyen!

Néha éjszakánként olyan másnak látom<br>az égen ragyogó apró csillagot,<br>régen apró kis lámpásként égve,<br>rám világított hosszú utamon.<br> <br>Akkor még olyan szépnek tűnt minden.<br> Az öreg hold akkor úgy világított,<br>mintha vigyázna, hogy meg ne botoljak<br>az előttem fekvő sok kis kavicson.<br> <br>Rögös utamon, míg hozzád siettem,<br>rám terítette feslett köpenyét,<br>halvány fényével megvilágítva<br>az utat, mely akkor vezetett feléd.<br> <br>Úgy hittem néked, olyan boldog voltam,<br>tetőled vártam minden ölelést,<br>szívem is olyan hevesen dobbant,<br>pedig már tudtam: nem lehetsz enyém.<br> <br>Azóta messzire szálltak az évek,<br>sűrű hajamra szürke köd szitál,<br>mégsem tudtalak soha elfeledni,<br>veled volt teljes nekem a világ.<br> <br>Te voltál mindig minden reménységem,<br>tiéd volt szívemben minden dobbanás,<br>Hűvös éjjelen csak tehozzád vágytam<br>s tőled akartam minden éjszakát.<br> <br>Most is te vagy az egyetlen a földön,<br>nélküled nem volt, és nem is lesz tavasz,<br>összeomlott már minden egyes álmom,<br>ha te nem jössz vissza, semmim sem marad..

Elmúlt a nyár. Már elsárgult minden,<br>hűvösebbek a hajnalok,<br>száraz levelet hord a szél, míg <br>végig söpör a balkonon.<br><br>Vetkőznek sorra már a fák is,<br>nincs levél már az águkon,<br>színes szőnyeget varázsoltak<br>a dértől csillogó pázsiton.<br><br>Én is úgy fázom. Hideg szobámban,<br>bár nap süt még be az ablakon,<br>de már melegét alig érzem,<br>s hosszabbak már az alkonyok.<br><br>Fáradt sugarát széjjelhintve<br>szinte sóhajt, míg arcomon<br>lágy simítással megpihenve<br>búcsúcsókot hagy ajkamon.<br><br>Azután elmegy. Vörös korongja<br>még az ég alján ott ragyog,<br>aztán eltűnik, és az égen<br>felragyognak a csillagok.

Ne akkor hozz nekem virágot,<br>mikor már végleg elmegyek!<br>Ott már a vöröslő rózsák<br>nem nyílnak. Elhalnak velem.<br><br>Hiába ontasz majd könnyet,<br>akkor már nem fáj nekem.<br>Csak csönd lesz, s beterít lágyan<br>az éjszaka sötét köpenye.<br><br>Ne akkor sírj mikor késő,<br>ott már nem látom könnyedet!<br>Ott már csak hűsítő harmat<br>lesz, amely síromra pereg.<br><br>Ne akkor jöjj mikor késő!<br>Ott már nem hallom léptedet!<br>Most jöjj, amikor várlak,<br>s titokban érted reszketek!<br><br>Ne akkor mondd, hogy szerettél!<br>Most mondd, míg itt vagyok veled!<br>Hisz oly gyorsan múlik az élet,<br>mint a lepergő homokszemek.