Szívesen lennék fénysugár az égen,<br>hogy beragyoghassak ablakodon át,<br>bevilágítva csöndes kis szobádat<br>s arcodat simítva bújhassak hozzád.<br><br>Szívesen lennék enyhe rózsaillat,<br>hogy bőrödön mindig érezd illatát,<br>ott legyek minden édes ölelésben,<br>amíg remegve simul rám a szád.<br><br>Had érezzem a vágyat ereidben,<br>ahogyan lüktetve áramlik át,<br>hogy tudjam: én vagyok egyedül néked,<br>aki csillapítja vágyaid hadát.<br><br>Hadd szeresselek éppen olyan forrón,<br>mint a perzselő, forró napsugár,<br>ne legyen semmi, mi gátat szab néked,<br>s úgy szeress, ahogy soha senki más!

Most én mondok imát azokért a földön,<br>kiknek régóta nem jut szeretet,<br>megtiport szívük égő sebként vérzik,<br>s hiába kérik, nem segítenek.<br><br>Szeretnék nékik új reményt adni<br>a feltörő hangok kristály dallamát,<br>hegedű hangot, mely oly szépen csendül,<br>hogy elcsitítja a fojtott zokogást.<br><br>Most én kérem Istent, segítsen rajtuk!<br>Törölje le a pergő könnyüket,<br>s minden lecsurgott, fájó könny helyébe<br>teremtsen nékik igazgyöngyöket.<br><br>Had kapják vissza szétfoszlott reményük,<br>visszaadva a szívük dallamát,<br>megfagyott lelkükbe meleget árasztva,<br>dér helyett adjon szikrázó parázst.<br><br>Had tudjon végre mindenki szeretni,<br>ne bántson senkit a kínzó magány,<br>minden emberre szeretet áradjon,<br>s útjukat övezze kinyíló virág.

Szüreti díszek színvarázsa<br>mely annyi szépséget rejteget,<br>szinte hívóan kacsintgatnak<br>a megérett szőlőszemek.<br>Felfűzött fürtök sokasága<br>szinte hívóan integet,<br>nem is tudok már ellenállni,<br>bár egy csőszlegény integet.<br>Még is lopok. Tavaly is így volt,<br>s tudtam: hiába integet,<br>csak egy perc volt, míg észrevettem,<br>s maskarás tollas kergetett.<br>És én szaladtam tollban úszva,<br>hajam hirtelen tele lett<br>sűrű, lefejtett buzogánnyal,<br>míg más boldogan nevetett.<br>Mégis jó volt, se nekem megérte<br>kifizetni az összeget,<br>amely egy fürtnek volt az ára,<br>hiszen a móka éltetett.<br>Minden szép volt, akárcsak most is.<br>Felcicomázott szekerek,<br>csőszlányok, fiúk sokasága,<br>mely a szekérről integet.<br>Népviseletbe öltözött minden.<br>A szekéren ülő gyerekek,<br>gyöngyös pártás kis csőszleányok,<br>s most a régmúltra emlékezek.<br>Tollas kalapos lovas legények<br>alattuk díszes bőrnyereg,<br>fa ostorukkal csattogtatnak,<br>s úgy élvezik a gyermekek.<br>Jókedv, kacagás száll a szélben,<br>olyan jó nézni titeket!<br>Hiszen ilyenkor összegyűlnek<br>pár órára az emberek.<br>Milyen jó lenne gyakrabban látni,<br>hogy boldogok még az emberek,<br>arcukon nevetés pírja látszik,<br>messzire űzve a könnyeket.<br>Gyakrabban kéne összegyűlni,<br>hiszen e pompás rengeteg,<br>messzire sodor minden bút, bajt,<br>s jókedvet áraszt százfele.<br>Én csak azt kérem most a sorstól,<br>adjon jólétet, kenyeret,<br>hogy örülni tudjunk minden szépnek,<br>melyet a sors még rejteget.<br>legyetek jók, és boldogok most,<br>és ha jövőre itt leszek,<br>látni szeretném minden arcon,<br>milyen boldog, és elégedett!

Az is koldus, ki kopott aszfalton<br>rongyosan, ülve könyörög,<br>adjanak néhány forintot néki!<br>S megtört szemében ott a könny.<br>Nem vár már semmit a sorstól,<br>s nincs benne vágyakozás,<br>annak is örül, ha rossz kalapjában<br>már néhány forintot lát.<br>Az is koldus, kit nem szeret senki,<br>hisz az élete olyan üres,<br>mint a vitrinben ott díszelgő<br>átlátszó, színes üvegek.<br>Hiába van ott törékeny kincsként,<br>mégsem szereti senki sem,<br>bár csodálják, s letörlik néha,<br>de üres kis díszként hever.<br>Nem is sejtik, hogy hideg szépsége<br>mennyi fájdalmat rejteget,<br>s szíve is olyan üres, és néma,<br>akár egy kettétört üveg.<br>Az is koldus ki nem szeret senkit,<br>s mindenkit tárgyként kezel,<br>nem is tudja, hogy milyen jó érzés,<br>ha valakit viszont szeret.<br>Hideg szemében nincs sugárzás,<br>s szikra, mely lángokba csap,<br>hiába ölel százat, ezret,<br>a szíve üres marad.<br>Hisz szeretni, s szeretve lenni<br>talán a legszebb dolog,<br>amely létezik tán a földön,<br>amíg a szívünk dobog.<br>Szeress hát! És engedj szeretni!<br>Oly gyorsan múlik az életünk,<br>mint a sebesen száguldó szélvész,<br>mely magával söpri mindenünk.<br>Szeress, és öleld magadhoz,<br>ki boldogan száguld feléd,<br>néha egyetlen jó szó<br>többet jelenthet bárminél.<br>s ha majd az utolsó órán<br>keze a kezedhez ér,<br>akkor fogsz talán ráébredni,<br>hogy boldogabb voltál bárkinél.

Ne zárj be engem hideg szobába,<br>ahol már nincsen semmi sem,<br>csak a falakról gyöngyöző pára,<br>melytől a hideg is kilel.<br><br>Ne zárj be engem hideg szobába,<br>ahol már nem fűt semmi sem,<br>hadd maradjak a karodba zárva!<br>Tudod, ott nem fázom sosem.<br><br>Ne zárj be engem sötét szobába,<br>hol semmi sem világít nekem,<br>hol nincs fény, amelynek villanása<br>lámpásként világít nekem.<br><br>Ne zárj be engem. Tudod, hogy félek!<br>Nélküled oly magam vagyok!<br>Sötét szobában, korom sötétben,<br>többé már nem álmodok.<br><br>Ne tarts béklyóban! Nem bírom úgysem!<br>Tudod, hogy új fáj nekem,<br>s minden láncomat széjjeltépem,<br>ha kell, hogy szabad legyek.<br><br>Engedj szabadon! Ne félts engem!<br>Hisz tudod, hogy olyan vagyok,<br>mint a madár, mely szabadon szárnyal,<br>s visszatérek, hisz tudod.<br><br>Nem kell semmi, csak bízz meg bennem,<br>ahogyan én is, hisz tudod:<br>tetőled árad minden fény rám,<br>s boldog csak veled vagyok.