Misztikus erők vannak, hatnak. <br>Babona? Nem, ha letaglóznak. <br>Engem egy boszorkány elátkozott, <br>Legyen emléke is elátkozott. <br> <br>Jó ember volt, rossz ember lett, <br>Szeretett, mint kisgyermeket. <br>Felnőttként nem bántottam soha, <br>Átkától szabadulok valaha? <br> <br>Budapest,1997. november 29. – Kustra Ferenc József <br>

Balaton a magyarok nagy, szeretett tengere…. <br>Ő a nagy tavak általunk szeretett remeke. <br>Mit nekünk Adria és a Csendes óceán? <br>Csak álmodozunk Balcsiról… nyár legyen, várván… <br> <br>Hullámai görögve jönnek, mennek, <br>Parti köveken meg visszaverődnek. <br>Este a lemenő nap arany sugarai beborítják… <br>Szembenézve, szemem nem bántja, látom a Nap aranyútját… <br> <br>Vízi bicikli lágyan ring a hullámokon, amit élvezek, <br>Ha legközelebb nyaralni megyek, egy jó nagyot majd, bérelek… <br> <br>Vecsés, 2015. február 27. - Kustra Ferenc József <br>

&bdquo;Csak én birok versemnek hőse lenni, <br>első s utolsó mindenik dalomban: <br>a mindenséget vágyom versbe venni, <br>de még tovább magamnál nem jutottam.” <br> <br>A lúdból tollam, nem gyárt maszatot, tintapacát <br>és gondolatom próbálja felvenni ritmusát <br>annak, amit néktek akarok, kívánok írni, <br>hátha szíveteket nagyon megörvendezteti... <br> <br>A mai nap is elmúlik... lesznek a tegnapok, <br>sötétedik, kezdenek hullani a csillagok… <br>Az időm tőlem egy napot ellopott, <br>de ma is játszott… már elmúlt dallamot. <br> <br>Íróasztalomon, csonkgyertya remegő lángja világit <br>és bár... már késő este van, ez a kis fény engemet ámít. <br>Azt sugallja, írjak még, körmöljek még verset ma este, <br>de már álmos vagyok, rám feszül az álom lehelete. <br>Most inkább megyek aludni, jó éjszakát néktek, <br>holnap... a kelő Napnál írok pár sort tinéktek. <br> <br>Vecsés, 2013. november 18. – Kustra Ferenc József <br>Folytassa pályázatra – az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja c. verséből való. <br>

Veled vágyom a szürkülő alkony<br>lenyugvó csöndes moraját,<br>veled vágyom a holdfényes estét,<br>mely fényével hinti be szobám.<br><br>Veled vágyom a táguló csöndet,<br>mely átölel, s magába zár,<br>az esti sötétség rejtett nyugalmát,<br>mely belőled áramlik át.<br><br>Veled vágyom az éjszaka álmát,<br>mely fátyolként teríti rám<br>csöndes nyugalmát, s hűs kezével<br>simítva lágy csókot ád.<br><br>Veled vágyom a virradó hajnalt,<br>mely elém tár ezer csodát,<br>elűzve tőlem minden kételyt,<br>amely a lelkembe váj.<br><br>Veled vágyom a földi létet,<br>a jövőt, az alkonyodást,<br>csak szeress. Nem kérek többet.<br>Elég, ha karodba zársz.

Megváltoztam. Múlnak az évek.<br>Ma már egészen más vagyok,<br>másképp látom az őszi kertet,<br>másképp érzem az illatot.<br>Nemrég még hamvas rózsa nyílott<br>a sűrű, zöldülő bokrokon,<br>ma már lehulltak, s ott hevernek<br>a dértől gyöngyöző pázsiton.<br>Elhervadtak, ahogyan én is,<br>bár a szívem még úgy dobog,<br>mint rég, amikor ifjú voltam,<br>s nem voltak ráncok arcomon.<br>De a szívem még ugyan úgy érez,<br>ma is éppen úgy szeretek<br>minden jót, amely boldoggá tesz,<br>s megszépíti az életem.<br>Ha eső mosott, én bőrig áztam,<br>s habár a testem remegett,<br>szívemből olyan melegség áradt,<br>mely messze űzte a hideget.<br>Ha vihar volt, gyakran megtépázott,<br>összetörve a lelkemet,<br>s mégis: annyiszor talpra álltam!<br>Mindig volt, ami éltetett.<br>Ha hideg volt, remegve, félve<br>őriztem azt, akit szeretek,<br>meleg kabátként átölelve,<br>hogy elűzzem tőle a hideget.<br>S most itt vagyok. Hajamra dér hull,<br>arcomra sűrű köd szitál,<br>egyedül, mint egy gyönge nyárfa,<br>amely oltalmat nem talál.<br>Még sem félek, hisz van miért élnem!<br>Van két gyönyörű gyermekem!<br>S szeretnék értük többet tenni,<br>hogy ők boldogok legyenek.<br>Istentől már csak annyit kérek,<br>csak annyit adjon még énnekem,<br>hogy tudjak még nekik valamit adni,<br>amíg a földön megleszek.