Keresztelő köszöntő!<br>Kicsi élet szívből köszöntelek,<br>nagyon vártunk már téged.<br>Édesanyád óvott védett,<br>9 hónapig a méhében hordott téged.<br>Nem volt könnyű hidd el,<br>főleg mikor tornázni kezdtél el.<br>Nyújtózkodtál, cseperedtél,<br>s hamar meg is érkeztél.<br>Szüleidnek szeme fénye,<br>testvéreidnek büszkesége.<br>Téged ünnepel ma a család apraja-nagyja.<br>Hisz ma az ÚR reád áldását adja.<br>Mi vagyunk a kereszt-szüleid,<br>számíthatsz ránk mindig.<br>S ha valamit szüleid megtíltanak,<br>gyere csak hozzánk nálunk mindent szabad!<br>Igérjük vigyázunk rád mindig,<br>szívünk utolsó dobbanásaig.<br>Szüleidnek csak annyit kívánok,<br>hogy, te ne aludd át az összes éjszakát!<br>Játsz és nevess éjjel-nappal.<br>Tudja meg mindenki a házban,<br>hogy megérkeztél a családban.<br>Anyukádnak légy jó gyermeke,<br>ne sírj sokat mert aggódna szíve.<br>Apukádnak sírhatsz bátran!<br>Kívánunk neki erőt egészséget, <br>hogy szépen gyűjtse az ezreseket,<br>hisz kell majd cumi, pelenka,<br>nem lesz egy perc nyugalma!<br>Mégis te vagy minden boldogsága.<br>Kicsi gyermek Isten hozott.<br>Köszönjük, hogy Isten nekünk adott!

Elmúlt egy év, gyorsan száll tova,<br>s bezár lassan az iskola kapuja!<br>Nagyot dobban a szíve a diáknak,<br>most nekik szól a csengő,<br>s hangja könnyeket rejtő.<br>Elmúlik egy korszak,bezárul az ajtó.<br> A hosszú évek minden napja,<br>hol biztonságot nyújtott az iskola.<br>Nem emlékszünk mi a roszra,<br> csak a sok boldog pillanatra.<br>Búcsúzóul mit mondhatnánk?<br>Viszlát drága iskolánk!!!

Úgy kellene minden percet élni,<br>úgy szeretni, olyan lelkesen,<br>mintha félnél minden egyes percben<br>mit szerettél, elveszítheted.<br><br>Úgy kellene, oly forrón szeretni,<br>hogy szívünkből ne múljon sosem<br>a szeretet, amely összeláncol,<br>s megszépíti minden percedet.<br><br>Úgy kellene félteni, és óvni<br>egymást, mint a drága kincseket,<br>mely ott ragyog szíved legmélyében,<br>s nem pótolja többé semmi sem.<br><br><br>Úgy kellene minden percet élni<br>Olyan féltve, oly türelmesen,<br>mintha minden az utolsó volna,<br>mit az élet megadott neked.<br><br>Úgy kellene mindenkit szeretni,<br>hogy érezze mily fontos neked,<br>s ne engedjen soha messze menni,<br>ha valaki őszintén szeret.<br><br>S úgy kellene minden percet élni,<br>hogy talán az utolsó lehet,<br>s szeretni a legutolsó percig,<br>míg érzed, hogy dobban a szíved.

Veled vagyok, és őrizlek téged,<br>amikor tép a fájdalom,<br>s remegő ujjal végigsimítok<br>összeszorított ajkadon.<br><br>Nem szólok semmit. Magamhoz húzlak,<br>s válladra hajtom a fejem,<br>nem mutatom, de nekem is úgy fáj<br>a lelkem, hogy nem segíthetek.<br><br>Boldogan lennék hűsítő harmat,<br>végigperegve arcodon,<br>hogy érezzem, mikor érintésemtől<br>elcsitul benned a fájdalom.<br><br>Lehetnék selymes, puha kis kendő,<br>hogy végigsimítva arcodat,<br>letörölhessem homlokodról<br>a verejtéket, mely ott maradt.<br><br>De nem tudok. Pedig úgy szeretlek,<br>s megtennék bármit! Jól tudod!<br>Csak ne hagyj itt! Nélküled félek!<br>Oly sötétek az alkonyok.<br><br>Miattad félek, s amikor alszol,<br>esténként imádkozom,<br>kérve az Istent: segítsen rajtunk,<br>s tartson meg nekem, hisz tudod:<br><br>Nélküled nem tudnék már élni,<br>hiszen te vagy a mindenem!<br>Uram! Én már csak annyit kérek,<br>ne vedd el tőlem mindenem!

Színesre rajzolnám az egész világot,<br>hogy nektek sokkal jobb legyen,<br>letépnék minden bánat virágot,<br>hogy ne szomorítson semmi sem.<br><br>Rajzolnék nektek rózsaszín felhőt,<br>mely átszínezi a kék eget,<br>eltüntetném a vöröslő villámot,<br>hogy ne féljen többé senki sem.<br><br>Rajzolnék nektek olyan zöld erdőt,<br>melyet nem tompít semmi sem,<br>hol az út mentén lila szarkalábak,<br>s pirosló pipacsok díszlenek.<br><br>Aranyló, sárga búzatáblát,<br>amelyből jut mindenkinek,<br>s a lágyan széthulló feketeföldet<br>széjjelosztanám köztetek.<br><br>Átszínezném a földre lehullott<br>Elszáradt, barna levelet,<br>s átfesteném az ég alján gyűlő<br>gomolygó, szürke felleget.<br><br>Messzire űzném a baljósló árnyat,<br>amely közöttük ott lebeg,<br>s teli rajzolnám ezüstfenyővel<br>a csupaszon maradt kerteket.<br><br>Rajzolnék rájuk fehér galambot,<br>mely az águkon megpihen,<br>had turbékoljon vidáman néktek,<br>hogy visszaadja a kedvetek.<br><br>Rajzolnék nektek olyan világot,<br>hol nem nélkülözne senki sem,<br>de nem tudok! Hisz nem vagyok mágus.<br>Csak imádkozom, hogy így legyen!