Ne akkor hozz nekem virágot,<br>mikor már végleg elmegyek!<br>Ott már a vöröslő rózsák<br>nem nyílnak. Elhalnak velem.<br><br>Hiába ontasz majd könnyet,<br>akkor már nem fáj nekem.<br>Csak csönd lesz, s beterít lágyan<br>az éjszaka sötét köpenye.<br><br>Ne akkor sírj mikor késő,<br>ott már nem látom könnyedet!<br>Ott már csak hűsítő harmat<br>lesz, amely síromra pereg.<br><br>Ne akkor jöjj mikor késő!<br>Ott már nem hallom léptedet!<br>Most jöjj, amikor várlak,<br>s titokban érted reszketek!<br><br>Ne akkor mondd, hogy szerettél!<br>Most mondd, míg itt vagyok veled!<br>Hisz oly gyorsan múlik az élet,<br>mint a lepergő homokszemek.

Néha elég, ha átölelsz engem,<br>s úgy simulsz hozzám, mint lágy takaró,<br>olyankor nem kell semmi sem nékem,<br>Csak néhány érintés, mely nyugtató.<br><br>Csak néhány szó, melyet fülembe suttogsz,<br>mikor gyöngéden belém karolsz,<br>olyankor hűvös nyugalom jár át,<br>olyan jó mikor veled vagyok!<br><br>Néha elég már egyetlen perc is,<br>csak érezzem azt, hogy te is szeretsz,<br>hiszen te vagy a számomra minden, <br>melyet a sorsom adott nekem.<br><br>Szeress még kérlek. S ne engedj messze!<br>Hisz tudod, hogy te vagy mindenem!<br>Nekem elég, ha átölelsz némán,<br>csak érezzem azt, hogy te is szeretsz.

Évszakok jönnek, évszakok mennek,<br>az ősz már vészesen közeleg,<br>fázósan húzom fel kötött kabátom,<br>oly hűvösek a reggelek.<br><br>Tegnap még forró napfény tűzött,<br>egyre ontva a meleget,<br>most a hideg szél fújja az arcom,<br>s úgy fázom, szinte remegek.<br><br>Tegnap még szerettél forró tűzzel,<br>s mára nem maradt semmi sem,<br>csak hamu, mely néhol füstölög még,<br>de nem szítja már fel semmi sem.<br><br>Most hideg szél fúj, kioltva bennem<br>minden apró kis parazsat,<br>a tűzből, amely tegnap még lángolt,<br>mára már semmi sem maradt.<br><br>A melegség, mely tegnap még vonzott,<br>kihűlt. Nem áraszt meleget,<br>most itt ülök némán, hideg szobában,<br>s fátyolként borul rám a csend.<br><br>S mégis: oly hűvös nyugalom jár át.<br>Nem hiányzik már semmi sem,<br>csak a hamu, mit szél fúj a szemembe,<br>néha még attól könnyezem.

Nem vagyunk egyformák, s mégis:<br>minden ugyanúgy szenvedünk,<br>amikor csalóka álmok<br>tönkreteszik az életünk.<br><br>Nem vagyunk egyformák. S mégis.<br>Minden egyformán örülünk,<br>amikor sötét árnyékból,<br>végre a fénybe léphetünk.<br><br>Amikor fáradt karunkban<br>nincs erő, nem kell semmi más,<br>csak csönd, mely nyugalmat áraszt,<br>s erőt ad ahhoz, hogy meglásd.<br><br>Minden mi rossz, amely kínoz,<br>csupán egy próba! Semmi más!<br>Hogy érezd, mennyire fájhat,<br>mikor senki sem vár reád. <br><br>Nem vagyunk egyformák, s mégis:<br>minden egyformán örülünk,<br>amikor süvítő szélből<br>végre melegre érhetünk.<br><br>Egyformán szeretnénk hinni,<br>hogy egyszer újra jobb lehet,<br>hogy újra ránk süt a nap még,<br>s messze tűnnek a fellegek.<br><br>Nem vagyunk egyformák, s néha<br>annyira más az életünk,<br>de épp úgy aggódunk, félünk<br>mikor messze van gyermekünk.<br><br>Nem vagyunk egyformák. S mégis:<br>amíg csak világ a világ,<br>szívünkben övék lesz mindig<br>minden egyes kis dobbanás.

Elmentél tőlünk. Nem is szóltál.<br>Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!<br>Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,<br>nem hallottad a hangokat.<br><br>Pedig titokban, szívünk mélyén<br>ott repdesett a gondolat,<br>talán meghallod, s visszajössz majd,<br>de magába zárt az alkonyat.<br><br>Ifjú voltál. Kedves, és bájos.<br>Most is látom az arcodat!<br>Hogy lehet, hogy magával rántott<br>egyetlen őrült pillanat?<br><br>Miért nem küldtél csak egy sóhajt?<br>Mért nem mondtad, hogy merre vagy?<br>Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik <br>minden apró kis mozdulat!<br><br>Minden szó, amely rád emlékeztet,<br>annyira fáj, hogy felszakad<br>lelkünkből fájó, vérző sebként,<br>s keserű könnyek hullanak.<br><br>Már nem érzed. Nem látol semmit,<br>s nekünk úgy fáj a gondolat!<br>Nem tudtunk tőled elköszönni,<br>de az emléked itt maradt.<br><br>Most is úgy fáj, és szívünkben mindig<br>örök, tátongó űr marad,<br>mélyre temetve, s lelkünk mélyén,<br> őrizzük kedves arcodat.<br><br>Már ott pihensz. Másik világban.<br>Ott tán lehetsz majd boldogabb!<br>Mindig itt leszel szívünkbe zárva,<br>aludj. Álmodd az álmodat!