Ha szellő fúj a fák között, <br>te jutsz eszembe róla,<br>úgy érinti az arcomat,<br>mint egykor <br>ajkaid csókja.<br>Ha üres ez a nagy világ, <br>s helyemet nem találom,<br>eszembe jutsz, hisz te voltál <br>mindenem e világon.<br>Ha csapongó lelkem felsajog,<br>ezernyi színes álom<br> jut eszembe és kérdezem: óh! Vajon merre jársz most?<br>Gondolsz e rám még kedvesem, <br>s eszedbe jut e néha,<br>mily forró volt a szerelem, <br>s miért nem vált valóra?<br>Én szerettelek. S álmaim<br>borzas, vad szenvedélye<br>tehozzád szállt, <br>és azt hittem,<br>nem tépi semmi széjjel.<br>De jött a reggel, s az ébredés <br>magával vitt minden szépet,<br>s keserves, könnyes vajúdás<br>jött, amely szívembe égett.<br>Én szerettelek. S szívemben<br>hirtelen puszta tél lett,<br>hiszen messze jársz. Mást szeretsz.<br>S meg tudnék halni érted.<br>Oly gyorsan száll az életünk,<br>miért nem érted végre,<br>csak egyszer élünk,<br>hát most szeress,<br>amíg még érted égek.

Mit irhatnék én a nagy világnak,<br>szépet, jót, hisz én is tévedek,<br>s van úgy, mikor jót tennék, de mégis,<br>valahogyan mindent elcseszek.<br><br>"Csak vidáman!" Így hangzik a fáma,<br>s jókedvem is néha szertelen,<br>mikor a már kukacos almában<br>lelek néhol egy kis ép helyet.<br><br>Öreg vagyok. S bohócnak már gyáva,<br>parlamentben nekem nincs helyem,<br>pedig néha paraszti ész jobban<br>átlátja a szörnyű tényeket.<br><br>Elmennék az "Uraknak" szakácsnak,<br>hogy érezzék, milyen is lehet<br>far- hátból is olyan jókat enni,<br>osztriga és kaviár helyett.<br><br>S ha mit írtam ügyvédeik látják,<br>lehet végre úrinő leszek,<br>nyitják- csukják előttem az ajtót, <br>s csíkosban is divatos leszek.

Mért érzem azt, hogy sajog a szívem,<br>ha úgy érzem, senki nem szeret,<br>hisz az enyémben oly sok a féltés,<br>s olyan forró a szeretet.<br><br>Hegyeket mozgatnék meg néha <br>azokért, kiket szeretek,<br>s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.<br><br>Az a féltő, nagy szeretetvágyás<br>úgy vértezi fel mindenem, <br>s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,<br>s nem találom a helyemet.<br><br>Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,<br>én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.<br><br>Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek, <br>ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.<br><br>A szeretet nem kér.<br>Nem vár cserébe semmit,<br>és amíg hűn szeret,<br>nem vádol önzőn,<br>csak reméli, majd a másik is úgy szeret.<br><br>S ha már úgy érzi nincs mért várni,<br>némán, csöndesen eltemet <br>minden érzést, mi fáj és éget, <br>s egyre kínozza odabent.<br><br>Csöppnyi a szív. És sokat elbír,<br>de ha vérzik és sebhelyes,<br>minden egyes szó új sebet szúr,<br>s halkan, csendesen megreped.<br><br>Talán a másik akkor érzi,<br>mikor már minden elveszett,<br>hogy az a szív, mely érte dobbant,<br>kihunyt. S örökre néma lett.

Ha nem volna gyermekem, milyen más lenne,<br>lehetett volna könnyebb életem,<br>de oly üres lenne, nélkülük minden, <br>s nem tudnám, mi az <br>igaz szeretet.<br><br>Nem tudnám mi az, őrizni, védni, <br>s aggódni azért, hogy röpke életem<br>ne szálljon úgy el, hogy ne lássam őket<br>boldognak, mikor végleg elmegyek.<br><br>Nem tudnám milyen boldogság néha,<br>mikor szerető karjuk átölel,<br>s nem láthatnám a kisunokáim<br>mosolyát,<br>melytől szívem megremeg.<br><br>Annyi szép vár ránk ezen a földön,<br>kinek több jut és kinek kevesebb,<br>de a legszentebb emberi érzés hozzájuk fűz, és általuk jön el.<br><br>Rossz idők járnak. Gonosz az élet,<br>de addig, ameddig itt vannak nekem,<br>nincs nálam boldogabb ezen a földön,<br>akkor sem, ha már nincsenek velem.<br><br>Elég egy hang, és az sem baj nékem,<br>ha néha - néha a telefon recseg,<br>csak érezzem azt a hangjukat hallva,<br>hogy boldogok, s szívem öröm tölti el.<br><br>Mit ér a sok pénz? S halomnyi kincs, hisz nem viszi magával oda senkisem,<br>ahol hideg föld, s mély álom vár ránk,<br>hisz ott mindenki egyformán pihen.<br><br>Csak az akáclomb suttog még néha, s talán a tücsök itt - ott ciripel,<br>de odalent, abban az árnyék világban <br>nem hallunk hangot, s nincsen felelet.<br><br>Néha egyetlen perc csak az élet,<br>és ha megcsap a hideg tél szele,<br>boldogan megyek, s ha van ott még élet,<br>ott is ugyanily forrón szeretek.

Anya! Tudod, én úgy szeretnék<br>olyan divatos holmikat,<br>amit a szomszéd gyereken látok.<br>Az enyéim olyan rongyosak.<br><br>Vagy egy szép ruhás, szőke Barbit<br>mellyel mindennap játszhatok,<br>a szomszéd gyerek most is megkapta,<br>pedig én sokkal jobb vagyok.<br><br>Szeretnék én is fonott kalácsot,<br>s mellé jó meleg kakaót,<br>melynek illatát most is érzem<br>a nyitva felejtett ablakon.<br><br>Ó kicsim! Megvenném, hidd el!<br>Hiszen te vagy a mindenem!<br>De nem tudom. Hiszen alig élünk,<br>olyan keveset keresek.<br><br>Dolgoznék, hidd el, éjjel- nappal,<br>hogy neked sokkal jobb legyen,<br>De alig tudom összekaparni<br>a mindennapi kenyeret.<br><br>De ne búsulj. Lesz idő, hidd el,<br>amikor mindent megveszek,<br>mert addig megyek, míg nem találok<br>emberhez méltó életet!