Furcsa tél van, és jég borít mindent,<br>jég takarja a cserepet,<br>átlátszó, fénylő jégtakarót sző<br>minden kis útra a hideg.<br><br>Mennék hozzád, de úgy csúszik minden,<br>s járható utat nem lelek,<br>síkos jégpáncél borít be mindent,<br>s elindulni már nem merek.<br><br>Rád gondolok. Szeretsz e engem?<br>S ont e rám szíved meleget?<br>Vagy kihűltél, s ugyanoly vastag<br>jég borítja a szívedet<br><br>mint itt, ahol jégcsapok lógnak<br>furcsa fényben az ereszen,<br>mint az átlátszó üvegdíszek,<br>amelyek oly törékenyek?<br><br>Látlak e még? És szerelmes szívem<br>felolvasztja a szívedet?<br>Vagy olyan már benned minden érzés,<br>mint a téli szél hidege?

Jó lenne hinni úgy, mint régen,<br>talán egyszer még jobb lehet,<br>s az a súly, mely a vállam nyomja,<br>holnapra könnyebb is lehet.<br><br><br>Hogy az a hang, mit alig hallok,<br>Holnap majd felcsendül nekem,<br>s azok, akik most nem ismernek,<br>nem nyomják rám a bélyeget.<br><br><br>Hiszen a súly, mely földre húz most,<br>holnapra másé is lehet,<br>s hogy mily nehéz erősnek lenni,<br>csak akkor érzed, ha átveszed.<br><br><br>S talán, ha te is összeroppansz<br>alatta, akkor értheted,<br>milyen nehéz is jónak lenni<br>mindig, és mindenekfelett!

Ez a nap nekem épp olyan most,<br>Mint bármelyik. Hideg napokon<br>Csak a kandalló melege csábít,<br>míg fénye lángot vet arcomon.<br><br>Nem vágyom mást, csak melegséget,<br>amely átjárja mindenem,<br>s szívem melegét annak adni,<br>akik számomra kedvesek.<br><br>Valami békés biztonságot,<br>amely erőt ad énnekem<br>nehéz napokon átvészelni<br>mindent, s átlépni mindenen.<br><br>Jó lenne hinni, hogy az élet<br>valami jót is tartogat,<br>s nem csak fényképről láthatom majd,<br>akik nekem oly fontosak.<br><br>Talán valami égi angyal<br>lát most, s hallja a hangomat,<br>s éji sötétben, pilleszárnyon<br>Elküldi legszebb álmomat.

Új évet írunk. Temessük mélyen<br>Emlékeinkbe mindazt, mi bánt,<br>S ne legyen semmi ebben az évben,<br>ami árnyékot vetne reánk.<br><br>Legyen erőnk, hogy meg tudjunk vívni<br>minden harcot, mi vár még reánk,<br>akarva, küzdve, százszoros hévvel,<br>s ne legyen, aki utunkba áll.<br><br>Szeressünk. S úgy is éljünk meg mindent,<br>mint ritka percet, mely olyan csodás,<br>mit egy álom, mit őrizünk féltve,<br>szívünk legmélyebb, féltett zugán.<br><br>Halljunk meg minden apró hangot<br>Amely hozzánk szól, s szívünk falán<br>úgy törjön át, mint parányi fénypont,<br>mely utat mutatva ragyog reánk.<br><br>Napfényben ússzon mindig a reggel,<br>s úgy süssön be az ablakon át,<br>hogy a ránk omló meleg sugárban<br>érezzük: milyen szép a világ.<br><br>Hozzon az újév jólétet végre,<br>hogy ne halljunk oly sok síró fohászt,<br>bőséges áldást új reményt hozzon<br>mindenkinek, és ezer csodát!

Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,<br>ahogyan most, s a balkonon<br>zúzmarát fújt a téli szél,<br>míg végigsimított ajkamon.<br>Hideg szelét az arcomra nyomta,<br>s aztán süvítve itt hagyott,<br>nem éreztem, hisz egyre csak vártam,<br>hogy megérkezz végre. S jól tudom:<br>Te is éppen oly remegve vártad, <br>hogy hozzám érj végre, s oly nagyon<br>szerettél akkor, most is érzem,<br>leheleted az arcomon.<br>Hozzád bújtam. A kandalló fénye<br>lángrózsát gyújtott arcomon,<br>vöröslő fényét ránk vetítve<br>meleget ontva felcsapott.<br>És mi szédülten bújtunk össze,<br>s szerettük egymást oly nagyon,<br>mintha elválni sosem tudnánk,<br>s most mégis: Egyedül itt vagyok.<br>Rád gondolok. Merre vagy éppen?<br>Tudod, én most is itt vagyok.<br>Épp olyan félve, remegve várlak,<br>mint akkor, azon az alkonyon.<br>Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,<br>ahogy a szívem zakatol,<br>Minek is mondjam? Úgysem érted <br>miért is fáj most oly nagyon.<br>Nem vágyom semmit, csak a lángot,<br>amely benned úgy felcsapott,<br>hisz a melegét most is érzem,<br>ahogy végigfut arcomon.<br>Tudom, hogy százszor visszajönnél,<br>csak kérnem kéne, de jól tudom:<br>az a láng, bár még most sem hunyt ki,<br>lelkünkbe égett, s fáj nagyon.