Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska, <br>I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska! <br>Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek, <br>Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek. <br> <br>Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján, <br>Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján. <br>Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán. <br> <br>De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége! <br>Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége… <br>Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet <br>Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet? <br>ha az emberszívet fölveszi a hátára, <br>Örökkévalósággá lesz a zokogása. <br> <br>Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem, <br>Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem. <br>Engem régi magyar temetők neveltek, <br>Jártam a sírokat és holt emlők neveltek. <br>Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be, <br>Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége… <br>Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége, <br>Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége… <br>És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen, <br>Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem, <br>Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára, <br>Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája… <br> <br>A világzápornak egybecsapzó árja <br>Egy egész évezred nagy jajkiáltása! <br> <br>Bizony, ma is él még a Ponyva, <br>Ma is részeges még a konyha, <br>Ott zabál cefettűl régi Ponyva, <br>De nem régies, ócska pórruhába… <br>De inkább új szmokingban <br>Vagy frakkban, tán’ Attilában. <br>Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon, <br>Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon… <br>Felsorolásom van még egy sereggel, <br>De elég! Ne zárkában ébredjek reggel. <br> <br>Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék, <br>Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék! <br> <br>A jóisten megteremtette az emberi világot, <br>Én nekilátok megalkotom új poéta világot… <br>Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát. <br>Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát. <br>Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe, <br>Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje! <br> <br>Legyen lelked is test, a tested is lélek, <br>Sok bő kis patakban folyjék benne lélek… <br>Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával, <br>Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával. <br> <br>Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet, <br>Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet. <br>Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal, <br>Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal. <br>Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét, <br>Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését. <br>Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad, <br>Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad… <br>Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze, <br>Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése. <br>Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben, <br>Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében! <br> <br>Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe: <br>Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje, <br>Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen, <br>Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen <br>És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet, <br>Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget! <br>Merészen szeressél, győzően csalódjál, <br>Minden veszteségben mindig gazdagodjál… <br> <br>Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen, <br>A nőtest újra föléledjen az ölelésedben, <br>Mint alkotó lelked megfrissült hulláma, <br>Te pedig erős csóknak söprő mámorába… <br>Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked. <br>Egész énedet élni legyen mindig merszed. <br>Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség, <br>Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség. <br> <br>Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló, <br>Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló, <br>Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva: <br>Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra! <br> <br>Sohasem gondolva az esztétikára, <br>Köpve kövér-vígat minden esztétára, <br>Cizellált szonettre s a műhelytitkokra, <br>Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra, <br>Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra <br>s más fityfranc-beli vacak ripacsságra. <br> <br>Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger, <br>Legyél barátom: ember, ember, mindig ember! <br> <br>Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska, <br>Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma… <br> <br>Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként. <br>

Szürke az ég, fáradt vándor a szél, <br>Messzi tájakról mesél és regél. <br>Hoz magával szagokat, illatokat, <br>Meg talán szálló papírt és porokat. <br> <br>Vágtatott erdőn, mezőn és hegyen, <br>Keresztülsüvített a völgyeken. <br>Bebujt az állatok bundájába <br>És behatolt a szalmakazalba. <br> <br>Mesélhetne emberekről, tájakról, <br>Erdők fáiról és nagyvárosokról, <br>De mi nem nagyon értjük azt, mit nyüszít, <br>Így dolgavégezetlenül elsüvít. <br> <br>Vecsés, 1998. december 29. – Kustra Ferenc József <br>

megszülettem<br>nem kellett volna<br>egy gyerek mégiscsak...<br>s meglett a kvóta<br><br>ennyi csak hogy legyek<br>ne mondják az emberek<br>meddő a szerencsétlen páros<br>ne sugdosson az egész város<br><br>milyen a szülőtől utálva lenni<br>csupán nyűg más semmi<br><br>korán letörték szárnyam<br>röghöz kötötté váltam<br>nem kell semmiféle vigasz<br>az életben semmi sem igaz<br><br>magamból már untig elegem<br>ideje hogy életem elvegyem<br><br>csak a természet olyan ostoba<br>ragaszkodok a szarhoz is<br>hiába mostoha

Nincsen neki kutya baja,<br>csak vállig ér a koszos haja.<br><br>Habár elérte a felnőttkort, <br>kopott, rongyos farmert hord.<br> <br>Pénze nincs, de van gitárja.<br>Ostoba aki megsajnálja?<br><br>Iszik, füstöl s ölelkezik.<br>A csipás csajok mind kedvelik.<br><br>Ha szabadban alszik nincs mi zavar.<br>Megfelel neki egy szalma kazal.<br><br>A szüleinek szégyene,<br>De kortársainak érdeme.<br><br>Csak muzsikál s énekel,<br>És senki másnak nem felel.<br><br>Tíz év múlva mi lesz vele?<br>Lesz-e valaha boldog tele?

megtanulta a kötést és az oldást<br>sorok közé búbánatot szőni<br>csomózni titkokat makraméra<br>s horgolni reményt ahol nincs<br><br>ma már csak foszló emlékeket foltoz<br>össze-vissza öltve gondolatait<br>de megsimogat remegő kezével<br>és szívemet szívével hímezi ki