Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.<br>Torkomban nincsenek szavak,<br>csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,<br>néha úgy érzem, szétszakad.<br><br>Akár egy vulkán, mely belülről forrong,<br>s kitörni nem tudott soha,<br>ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol<br>lelkemben most az indulat.<br><br>Hozzád bújnék. De félek: megéget<br>az a tűz, amely lángra kap<br>szemedben, melyet látni vélek,<br>mikor átfogod vállamat.<br><br>Lelkem már most is annyira megtört,<br>mint üveggyöngy, amely meghasadt,<br>szeretnélek, de annyira félek!<br>Nem bírom már, ha bántanak.<br><br>Neked az érzés szalmaláng csak,<br>amely könnyedén lángra kap,<br>de nekem izzó, forrongó láva,<br>mely mindent magával ragad.<br><br>Ne kísérts engem! Kerülj messze!<br>Máshol is vár rád pirkadat,<br>szikrázó fény, mely rád világít<br>eloltva minden vágyadat.<br><br>Nekem a láng az akkor kell csak,<br>ha a parázs is itt marad,<br>s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,<br>megőrizve a lángomat.

Nem az az igazi költő,<br>kit mindenki körülrajong,<br>hanem az, aki úgy ír,<br>hogy lelke szinte dalol.<br><br>Van, kit éltetnek, felkarolnak<br>s lenéz mást, pedig olyan<br>minden szó, amely tollából jön,<br>Akár az üres szavak.<br><br>Nincs benne szív! Nincs benne tűz sem!<br>Nincs benne nemes gondolat!<br>Bármilyen könyvbe is fonják,<br>csak hitvány papírdarab.<br><br>Nem baj, ha nem rajong körbe<br>senki, hisz nem az a nagy,<br>kit érdekből, szánalomból<br>az égbe kiáltanak.<br><br>Nem kell a sajnálat nékem!<br>Csak szavak, mely oly igazak,<br>mint gyöngyök, mik tengernek mélyén<br>kagylóba zárva alszanak.<br><br>Hiszen ki mindegyik szóba<br>a lelkét írja bele,<br>írása oly szépen hangzik,<br>akár a legszebb ige.<br><br>Többet ér nekem, ha mások<br>lelkének vigaszt adok,<br>ha csak egy percre is szűnik<br>bennük a mély fájdalom.<br><br>S a szó, mit hálából írnak<br>hozzám, az olyan nekem,<br>mint a bársony, hisz oly lágy.<br>Simogatja a lelkemet!<br><br>Tudom. Ez semmiség másnak,<br>de nekem sokat jelent,<br>hisz akit így szeretnek,<br> az sokkal nagyobb lehet!

Könnyekben úszik, sír a lelkem,<br>fájdalom marja mindenem,<br>Ne kínozzatok! Nem bírom már!<br>Tépjétek ki a szívemet!<br><br>Szerettem volna mindent adni<br>magamból, mit csak lehetett,<br>nem maradt másom, csak a szívem,<br>tépjétek ki, hogy ne legyen<br><br>Belsőmben annyi keserűség,<br>amely mardossa mindenem,<br>felgyülemlett, akár az égen<br>feltornyosuló fellegek.<br><br>Törékeny szívem, mint egy tárgyat!<br>Tálcán kínáltam fel neked,<br>de te széttépted, mint egy rongyot,<br>mely a sarokban ott hever.<br><br>Csak egy darabja maradt nékem,<br>a többi széttépve ott hever,<br>azt a darabot mért hagytad meg?<br>Mért nem tépted ki teljesen!<br><br>Akkor többé nem fájna semmi.<br>Csak béke lenne, mely végtelen,<br>ne bántsatok, hisz nem bírom már!<br>Tépjétek ki a szívemet!

Az ember is olyan, mint a hangszer,<br>mely elszakadt húrral nem zenél,<br>csak nyiszorog, minthogyha sírna,<br>s keserű könnyét rejtené.<br><br>Hiába húzzák a legszebbik nótát,<br>nem hallja már a dallamát,<br>csak a szívéből feltörő sóhaj<br>hallatja zúgó moraját.<br><br>Az ember is olyan, mint a hangszer,<br>legszebben annak beszél,<br>kiért a szíve oly mélyen dobban,<br>hogy neki adná tán mindenét.<br><br>Minden szavában úgy cseng a dallam,<br>hogy feltörő hangja égbe kiált,<br>olyan szépen és oly tisztán csendül,<br>mint a legszebben szóló gitár.<br><br>Az ember is olyan, mint a hangszer,<br>amely csak akkor zenél<br>szépen, ha törődnek véle,<br>s bársonyos tokban védenék.<br><br>Szívében ott él minden dallam,<br>de ha nem értik énekét,<br>mint a gitárhúr, elpattanhat,<br>s könnyekbe fojtja énekét.

Ha öreg leszek, és dús hajamba<br>számtalan szürke köd vegyül,<br>akkor is épp úgy élni fog majd<br>szívemben szikra és derű.<br><br>Ha arcomra sűrű, mély barázdát<br>rajzol az idő vasfoga,<br>akkor is épp úgy szeretem majd,<br>akik nekem oly fontosak.<br><br>Ha fáradt leszek, és tört erővel<br>reszketve indulok feléd,<br>ölelj csak át. Erős karodból<br>új erő sugárzik belém.<br><br>Nem szólok semmit. Mégis érzed<br>milyen fontos, hogy itt legyél,<br>akkor is, ha már két szememben<br>nem izzik úgy a szenvedély.<br><br>Akkor is épp úgy szeretlek majd!<br>Csak már csöndesen, türelmesen,<br>ahogy az éj teríti széjjel <br>sötét ruháját csendesen.<br><br>Hiszen amikor átölellek,<br>mindig rám tör az érzelem!<br>Épp úgy, mint mikor hosszú útról<br>fáradtan hazaérkezem.<br><br>Nem is tudom, hogy mért szeretlek,<br>csak annyit érzek, hogy jó veled!<br>Ne engedj többé messze mennem!<br>Ne engedj el, mert elveszek!