Barátosném. Szörnyű az élet!<br>Hűvösek már a nappalok,<br>csupasz ágak közt dermedten nézem<br>a padot, hol ültünk. Most fagyos.<br><br>Ülünk e még itt együtt, nevetve?<br>Lesznek e gondtalan napok?<br>Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,<br>csak bút, és fájdalmat hagyott.<br><br>Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,<br>addig menni már nem tudok,<br>közel vagy hozzám, mégis oly távol,<br>de most is ugyanúgy gondolok<br><br>rátok, mint mikor bográcsoztunk,<br>s az étel illata megcsapott,<br>gyermekeinknek kacajára,<br>mely a fülemben itt zsibong.<br><br>Az enyéim távol, sorsuk követve,<br>és most egyedül itt vagyok,<br>bár az életnek ez a rendje,<br>mégis: hatalmas űrt hagyott.<br><br>De te ne búsulj! Van, miért küzdj!<br>Amíg körötted ott bolyong<br>gyermeked, és a karodba zárva<br>mind magad mellett tudhatod.<br><br>Más a sorsunk, de anyai szívünk<br>mégis csak őértük dobog!<br>Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?<br>Csak ők legyenek boldogok!

Ma lett volna a születésed napja,<br>de elragadott a rút halál,<br>oly hirtelen, hogy nem tudtál szólni<br>semmit, és ez most annyira fáj.<br><br>Nincsen már könnyem. Nem sírok többé,<br>csak pár csöpp gördül az arcomra már,<br>de a lelkem még ugyan oly tépett,<br>mint a viharban ázott madár.<br><br>Megkövült könnyek gördülnek végig<br>kopott szívemnek elhalt érfalán,<br>elzárva tőlem ezernyi érzést,<br>amely nyugalmat hozhat reám.<br><br>Nem tudok neked mondani semmit!<br>Hisz már messze vagy. Nem hallanád.<br>Ahol te nyugszol nincsenek hangok,<br>csupán egy sötét árnyékvilág.<br><br>Mégis: Istentől azt kérem néked,<br>legszebbik álmod küldje reád,<br>s nyugalmat nékem, hiszen még úgy fájsz!<br>De te csak álmodj. Jó éjszakát.

Szeretlek úgy is, ha nem láthatlak,<br>s csak a fényképed nézhetem,<br>nekem elég, ha látom az arcod,<br>vagy magam elé képzelem..<br><br>Szeretlek úgy is, ha nem láthatlak,<br>és csak egy pár sort írsz nekem,<br>hiszen hozzám szól! Nekem írod,<br>s szinte gyógyír a lelkemen.<br><br>Szeretlek úgy is, ha hűvös éjjel<br>álmomban vagy csak itt velem,<br>s mikor álmomban megsimítasz,<br>szinte érzem a két kezed.<br><br>Szeretlek úgy is, ha száz határ van<br>köztünk és utat nem lelek,<br>amely tehozzád elvezetne,<br>bár fáj, hogy nem vagy itt velem.<br><br>Szeretlek úgy is, ha nem tudsz adni<br>semmit, csak maradj meg nekem,<br>csillogó fényként életemben,<br>hiszen te vagy a mindenem!

Magamba mélyedve járok az úton<br>s közben tűnődöm: mit vegyek?<br>Valami kedves ajándékot,<br>amely csak engem jellemez.<br><br>Aranyló tárgyat? Csillogó díszt?<br>Az drága. Nem jut rá nekem.<br>S hiába jutna, csak egy dísztárgy,<br>de mégiscsak értéktelen. <br><br>Szeretnék valami olyasmit adni<br>melyben a szívem benne van,<br>amit nem lehet pénzért kapni,<br>és mégis: oly nagy ára van.<br><br>Meleget, mely a szívemből árad,<br>s felmelegíti mindened,<br>mint a sugárzó nyári napfény,<br>simogatva a testedet.<br><br>Nyugalmat, amely úgy vesz körbe,<br>áthatolva a lelkeden,<br>hogy beleremegj, ha arra gondolsz<br>hogy talán elveszítheted.<br><br>Valami féktelen szeretni vágyást,<br>amelyben végre megpihensz,<br>mint folyóvíz, mely a tengerhez érve<br>úgy érzi, hazaérkezett.<br><br>Valami fénylő, tiszta lángot,<br>amely átjárja mindened,<br>s szeress úgy, ahogy én tudlak csak,<br>minden ízemmel, teljesen.<br><br>Valami édes melegséget,<br>mely úgy járja át a bőrödet,<br>hogy beleborzongj, ha arra gondolsz,<br>milyen is lenne nélkülem.<br><br>Hiszen tudod, hogy úgy szeretlek!<br>S neked adnám most mindenem,<br> nem kérnék érte mást cserébe,<br>csak azt, hogy melletted legyek.<br> <br>Ha kell, tűzként, hogy őrizzem lángod,<br>s felgyújtsam hogyha kell neked,<br>s úgy vigyáználak, őriznélek,<br>hogy nehogy megégesselek.<br><br>Vagy mint egy fénylő esti csillag,<br>mely lámpásként világít neked,<br>minden kis fényét reád ontva,<br>amíg sápadtan megpihen.<br><br>Őriznélek, mint legdrágább kincsem,<br>hiszen te vagy a mindenem!<br>S nem kérek érte mást cserébe<br>csak szeress, ahogyan én teszem.

Gyönge vagyok. Testemben láz van.<br>alig érzem a lábamat,<br>mintha valami földre húzna,<br>mint a hínár, mely rám tapad.<br><br><br>Lábamon, körbetekeredve,<br> s úgy fáj, mint véres húscafat,<br>melyet eleven testemből téptek,<br>de sajgó darabja ott maradt.<br><br><br>Nem is tudom, már mi fáj jobban.<br>A testem, mely lüktet lázasan?<br>Vagy a lelkem, mit összetörtek,<br>s földbe döngölve ott maradt.<br><br><br>Tudom. A testre van sok gyógyír,<br>amely enyhíti kínomat,<br>de a lelkem az épp úgy vérzik,<br>mintha tőr vájná húsomat.<br><br>Mégis tudom: le fogom győzni!<br>Legyen bármilyen bősz vihar!<br>Bárhogy ledöngöl, talpra állok,<br>Hogy csak azért is visszakapd.<br><br>Mind azt a kínt, mit te okoztál<br>százszor! Ezerszer megkapod,<br>hogy megérezd végre mit ártottál,<br>s ne legyen többé nappalod<br><br><br>anélkül, hogy ne fájjon szíved,<br>amiért ártottál oly sokat,<br>s gonosz szíved ezer darabra<br>törjön, hogy ne bánts másokat!