Hol rontottam el? Önmagamtól kérdem,<br>hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,<br>szerettem volna mindent neked adni,<br>de nem adta meg ez a gonosz világ.<br><br>Nem éreztem a lassan pergő percet,<br>amely úgy folyt át szívem érfalán,<br>mint a vér, amely ereimben árad<br>magába fojtva szívem dallamát.<br><br>Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,<br>s nélküled nincs más, csak halott némaság,<br>elmondanám, de megrekedt a hangom,<br>hangszálam néma. Csak lelkem kiált.<br><br>Oly messze vagy, és nem látod arcom<br>s szemeimben a könnyes csillogást,<br>amelynek gyöngye temiattad csordul,<br>arcomon végig, mint egy forradás.<br><br>Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!<br>Minden lélegzet teérted zihál,<br>amely oly mélyről felszakadva hallik,<br>mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.<br><br>Hogy mondjam el, hogy nélküled minden<br>céltalan, néma önmarcangolás?<br>Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,<br>belehalok. Már nem bírom tovább!

Az én kiskutyám a legjobb a világon,<br>hiszen lesi, várja minden pillantásom. <br>meleg szemeiből sugárzik a hála,<br>örül, ha gazdáját boldognak találja.<br><br>Úgy szalad elébem, olyan csaholással,<br>piciny kis orrával kezemet szaglássza.<br>Olyan, mint egy gyermek, és úgy bújik hozzám,<br>nem is bírnám ki, ha meg nem simogatnám.<br><br>Hozzám bújva néz, ha dúl bennem a bánat,<br>meg-megnyalogatva szomorú orcámat.<br>Nincs igazabb dolog ezen a világon,<br>kutyánál sosem lesz igazabb barátod.

Hozzátok fűz minden édes emlék,<br>hiszen míg kicsik voltatok,<br>annyira szép, és csodás volt minden,<br>s tudtam, hogy lesznek holnapok.<br><br>Az volt a legszebb ébredésem,<br>amikor hozzám bújtatok,<br>szemeitekben láttam mindig<br>talán a legszebb csillagot.<br><br>Az volt tán minden boldogságom,<br>Amikor velem voltatok,<br>s szerettem volna nektek adni<br>mindent, amit csak adhatok.<br><br>Az volt csak mindig minden álmom,<br>hogy ti boldogok legyetek,<br>s megóvhassalak minden bajtól,<br>de már tudom, hogy nem lehet.<br><br>Az volt szívemben talán mindig<br>a legjobban kínzó bánatom,<br>amikor nem tudtam többet adni,<br>s őrjöngött bennem a fájdalom.<br><br>Az volt mindig az egyetlen vágyam,<br>hogy ott legyek végre köztetek,<br>addig, amíg csak el nem vonszol<br>az elmúlás sötét szelleme.<br><br>Az lesz talán a megnyugvásom,<br>amikor látlak titeket,<br>révbe érni és boldognak látni,<br>hogy tudhassam azt, ha elmegyek<br><br>lesz aki véd, és karjába zár majd,<br>s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,<br>mert én még ott is ugyan úgy óvlak,<br>féltlek, szeretlek titeket!

Nem is volt szép, és nem is volt jó,<br>akadt volna tán jobb nekem,<br>nem is értem, hogy mért volt bennem<br>olyan végtelen szeretet.<br><br>Mért nem láttam a vészjósló árnyat<br>elborulni a szemeden,<br>hiszen ott volt a tekintetedben,<br>és én nem vettem észre sem.<br><br>Azt láttam csak, mit látni akartam,<br>kékséget, melyben elveszek,<br>szemed fénye, mint gyöngyöző vízcsepp,<br>Úgy gördült le a szívemen.<br><br>Nem is értem, hogy mit szerettem<br>benned meg olyan hirtelen,<br>mintha a villám csapott meg volna,<br>s megrezegtette mindenem.<br><br>Nem is értem már, hogy az a szikra<br>mért hűlt ki olyan hirtelen,<br>kegyetlen perc volt, míg átgázoltál<br>annyiszor bántott lelkemen.<br><br>Most itt vagyok. Könnyektől ázva,<br>burokba zártam szívemet,<br>hogy ne törjék össze soha többé,<br>légy mással boldog! Ég veled!

Nem vársz rám többé a meleg szobában,<br>reszketek. Szinte megfagyok,<br>pedig a tűz vöröslő lángja<br>a kandallóban most úgy lobog.<br><br><br>A rádobott tölgyfa tűznyalábja<br>hosszú lángnyelvet öltöget,<br>de a melegét mégsem érzem,<br>nélküled minden oly hideg.<br><br>Meleg paplanba burkolózom,<br>s ahogy a csöndet hallgatom,<br>a hirtelen hangzó faroppanásra<br>összerezzenek, bár tudom.<br><br>Magam előtt már hiába látlak,<br>nem jössz vissza, és jól tudom,<br>nélküled puszta, hideg tél lesz<br>örökké már az otthonom.<br><br>Te már lent pihensz. Nem fáj semmi,<br>de bennem most is úgy sajog<br>minden szó, mely a lelkembe égett,<br>szinte úgy érzem, meghalok.<br><br>Lehunyt szemekkel, tépelődve<br>magamban némán mormolom,<br>a te szíved kihűlt, az enyém csak vérzik,<br>de mégis: ugyan oly halott.