Este, már jó sötétbe, <br>Túrázunk az erdőbe… <br>Bátran megyünk, látó szemektől tartani nem kell, <br>Kis fény is elég, megyünk együtt a csillagfénnyel. <br> <br>Este, már jó sötétbe, <br>Túrázunk az erdőbe… <br>Erdő, szundikáló magányában tapossuk a füvet, <br>Erdő csendjét nem zavarjuk, azt biz' szépen úgysem lehet… <br> <br>Este, már jó sötétbe, <br>Túrázunk az erdőbe… <br>Kuvik sötétben is lát, egyedül, csendben ő figyel minket, <br>Majd szem elől téveszt, mert a faárnyak ölelnek át minket. <br> <br>Este, már jó sötétbe, <br>Túrázunk az erdőbe… <br>Mi sem beszélgetünk, csak mutogatunk, mint harci kommandósok, <br>Kis tisztáson nézzük, de nem tudjuk milyenek a sok virágok. <br> <br>Este, már jó sötétbe, <br>Túrázunk az erdőbe… <br>A jó levegő, tisztítja a tüdőnket, <br>A homály meg edzi a fáradt szemünket. <br> <br>Este, már jó sötétbe, <br>Túrázunk az erdőbe… <br>Nem volt olyan nagy ez erdő, már épp át is értünk rajta, <br>Nem volt olyan nagy ez erdő, sétánkkal túl vagyunk rajta. <br> <br>Vecsés, 2021. május 9. – Kustra Ferenc József – a túránk leírása… anaforásban. <br>

2021 nyarán… <br> <br>A fénycsóvák és a fénysugarak, egész nap támadtak… <br>Ettől még a felhők is féltek, úgy tűnik, jól elbújtak… <br>A fénycsóvák és a fénysugarak, egész nap támadtak. <br> <br>A fénycsóvák és a fénysugarak, egész nap örömködtek… <br>Jól esett nekik, hogy bujkáltak… áldották is a felhőket… <br>A fénycsóvák és a fénysugarak, egész nap örömködtek. <br> <br>A fénycsóvák és a fénysugarak, minket biz' meg nem kérdeztek, <br>Idén nyáron, ilyen napok sokasodtak, földön így léteztek… <br>A fénycsóvák és a fénysugarak, minket biz' meg nem kérdeztek. <br> <br>Vecsés, 2021. augusztus 6. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás, 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!) <br>

A forró nyárban… <br> <br>Most voltam az udvaron, néztem felhőket csodálkozón. <br>Fess látvány a fönti tájon, én majd’ elájultam… csodálkozón. <br>Ritkák, de sok a nagyobb felhő és mint fehér tortahab felhő… <br>Ritkák és gyorsan repülnek, itt lent is fúj, levelek repülnek. <br>Nyugati szelet jósoltak délutánra, felhők fütyültek jóslásra! <br>Nagy volt az ő hajtóerejük, gyorsak is voltak, feltűnt, hogy rohantak. <br> <br>Láttam, hogy a lejjebb lévők és a fölsőbbek más irányba menők. <br>Az alsók délnyugatra, a fölsők délkeletre, lehet, hogy önzők… <br>No, de én még ilyet soha nem láttam, csak néztem és vártam... <br>De körbe mindenhol így volt, mindenhol… szél, ujjal kirukkolt… <br> <br>Közben sütött a nap is, én meg álltam és jólesőn napoztattam hátam! <br>De aztán berohantam TV -hez, hogy beérkezek a Forma 1 versenykezdéshez! <br> <br>Vecsés, 2022. július 10. – Kustra Ferenc József – íródott: leoninusban, mint önéletrajzi mű. <br>

Pihenj csak. Itt leszek melletted,<br>s csöndesen őrzöm álmodat,<br>lágy takaróval betakarlak,<br>megsimítva az arcodat.<br>Ne félj. Ha rosszat álmodnál<br>elég egy sóhajtás nekem,<br>s messzire űzöm a rosszat,<br>amelytől riadt leszel.<br>Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.<br>Elárulja a két szemed.<br>Olyankor bágyadtan nézel,<br>szemed is elárul nekem.<br>Ne félj. Én itt leszek mindig,<br>s ha kell, virrasztok veled,<br>hűvös estéken, téli éjen<br>majd meleg takaród leszek.<br>Átölellek és magamhoz húzlak,<br>hogy érezzem milyen meleg<br>tested, amikor átölelve<br>békésen itt alszol velem.<br>Tudod, nekem csak az a fontos,<br>hogy mindig melletted legyek,<br>s megőrizzelek minden bajtól,<br>hiszen annyira féltelek.

Úgy múlik el felettünk az élet,<br>mint a gyorsan száguldó idő,<br>oly sebesen suhannak a percek,<br>visszanézni soha sincs idő.<br><br><br>Keresnénk az elmúlt órát, percet,<br>átlépve, az idő kapuján,<br>Ám hiába. Nem találunk semmit,<br>por lepte be lépteink nyomát.<br><br><br>Elmúltak a nagyreményű álmok,<br>dús hajamra szürke köd szitál,<br>bár takarnám, egyre jobban látszik,<br>s köröttem már zúzmarás a táj.<br><br><br>Ott csillognak kristályos fehéren<br>a tar ágak. Hófehér világ<br>tárul elém vakító fehérben,<br>oly hideg van. Mégis oly csodás.<br><br><br>Milyen furcsa: régen is fehér volt,<br>épp úgy öltött gyöngyházszín ruhát,<br>mégsem láttam olyan szép fehérnek<br>csak most, mikor vén fejemre száll<br><br><br>a dér. És most mindent másképp látok,<br>pezsgő vérem csendesebbre vált,<br>mégis vágyom még sokáig látni<br>akkor is, ha dús hajamra száll.