Idő 
Értékelés 
Értékelés Anyába is lehet csalódni…
<br>
<br>Egy vén huncut lett vagy talán más az élet?
<br>Én magam azt hiszem gonosz, mert mivé lett…
<br>A szép és boldog gyermekkorom, sok-sok év
<br>Nyugalma és biztonsága, volt boldog rév…
<br>
<br>Budapest, 2000. július 15. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
<br>
Kulacs az oldalamon lefetyeg,
<br>Benne a csend hangja már egyveleg.
<br>Vizem már elfogyott, úgy szomjazok...
<br>Kutat keresek, hol majd ihatok.
<br>
<br>Lélek is szomjas, ki ne száradjon... itatni kell.
<br>A réten a fű is... nagy eső után kizöldell!
<br>
<br>Vecsés, 2014. május 10. – Kustra Ferenc József
<br>
(A búcsúzás)
<br>
<br>A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
<br>Ismét ott voltunk látogatóba.
<br>Jó érzés volt tíz napot nyaralni, mindent érezni,
<br>Csendet hallgatva, pihenést, környezetet élvezni.
<br>
<br>Huszonhetedikén érkeztünk, zuhé fogadott,
<br>Behúzódtunk a házba, s lelkünk nem dohogott.
<br>Estére már szépen sütött a nap, gyönyörű volt,
<br>Fülünk ciripelős, vonós hangversenyt hallgatott.
<br>
<br>A Tisza, megnéztük és köszöni, jól van,
<br>Alacsony a víz, kishajó majdnem dokkban.
<br>A vékony kötél, amivel kikötötték, elszakadt,
<br>Először nekiálltam, kikötöttem, megmaradt.
<br>
<br>Huszonnyolcadikán derűs napra keltünk,
<br>Csend és madárcsicsergés, mire ébredtünk.
<br>Aztán ily’ szépen telt az idő végig.
<br>Lelkünk örömtől szárnyalt… fel az égig.
<br>
<br>Megint itt vagyok a parton, ez maga a varázs,
<br>Kiültem a stégre, elernyedtem… csak szusszanás.
<br>Élvezkedek a Tisza vízillatú pompás zamatán
<br>És a környezet rejtélyes, ősi zöld létén, mámorán.
<br>
<br>Folyó zölden opálos, fölül kis hullámok tovahaladnak,
<br>Molnárka is futkos a víz felszínén, halak ki-kicsobbannak.
<br>Fürdik a vízben a nap, ragyogása a szemünkbe verődik,
<br>Libabőrösen nézem, víz tetején… fénysugár szétkenődik.
<br>
<br>Olyan ez, mint egy régi világtól jövő üzenet?
<br>Belül vegyes érzések kavarognak, mily’ őrület…
<br>Vajh’ milyen emlékeket sodor erre le, a folyó,
<br>Titkát haboknak, megfejteni akarja, szemgolyó.
<br>
<br>Talán az ősi bölcsességek halotti tort ülnek?
<br>Akik itt részt vesznek, meséjüktől megrészegülnek?
<br>Ott vagyunk, de nem vagyunk közhelyek fogságában élők,
<br>A végső, örök emlék pillantás varázsától félők.
<br>
<br>Folyó környéke, mint mesevár őrzi álmunk,
<br>Csodálkozunk, a légben… szinte meg-megállunk,
<br>Olyan szép, talán titokzatos gyönyörűség,
<br>Múltból jön vize, az maga a nagyszerűség.
<br>
<br>Végig, reggelenként süket csöndre ébredtünk,
<br>De madarak daloltak, ébresztgettek bennünk.
<br>Este meg a fák közé beomlott alkonyon,
<br>Békák mentek aludni, a vízbe csobbanón.
<br>
<br>Mindennap, talán tán’ lopakodva lett este,
<br>A tájat feketén, magával beterítette.
<br>A hold fénye, mint egy ezüsttakaró mindent, jól befedett
<br>És a folyó felett, ezüstös, láthatatlan csönd lebegett.
<br>
<br>Folyóvízben, csendesen kiugró halak csobbantak,
<br>Lassú szélben fák, alig mozdulva, borzongva zsongtak.
<br>Szeretjük, ahogy ez az ódon táj nekünk muzsikál,
<br>Beavat az ősi, hűlt emlékekbe… múltba citál.
<br>
<br>Örökre megfogott, végleg rabul ejtett e békés táj!
<br>Majd, ha az alkonyon sebzett sugarakat elénk citál
<br>Közeledő este, nyugtával dicsérjük a napot,
<br>Konstatáljuk, hogy a lelkecskénk megint sokat kapott.
<br>
<br>Égetve tombolt a nyár, a bőrünket is égette,
<br>Égetett, tombolt a nyár, füvet, mindet kiégette.
<br>Mikor kis szél volt, vízillatos fák lombja duruzsolt,
<br>És e kis szél a víz felszínén, hullámokat fodrozolt.
<br>
<br>Esténként álmos folyón csendben ringatózott kishajó,
<br>Csend volt, a víz sem csobbant, érzem, létezem, ez a való.
<br>Itt érzem igazán, hogy létezem, s nem szab határt, csak a képzeletem,
<br>Van miről emlékezni, csillog, mint a gyöngyház… vagy ezt csak elképzelem?
<br>
<br>Amikor este véres az ég alja, fénycsatának vége,
<br>Sötétség kúszva, birkózva araszol, fel a magas égre.
<br>Elszunnyadt felhők lassan ringnak a sötétülő kékben.
<br>Várnak a reggelre, bíznak a szép új nap ítéletében.
<br>
<br>Másodikán éjjel kettőkor kimentem a házból
<br>És jól tettem, mert így nem maradtam ki a csodából.
<br>Felhőtlen égben, telihold csoszogott előre, akkor éjjel
<br>Ezüst fénye, a nyárfasor lombjai közt nyomakodott, kéjjel.
<br>
<br>A Hold, babonázó, metszett ezüstcsillám tekintete
<br>Fixírozva beborít, mutatja szilárd a jelleme.
<br>Tátott szájjal, némán nézzük a sötét, vezérlő fonalát,
<br>Telihold óv, vigyáz ránk, mi csodáljuk éjszaka világát.
<br>
<br>Vagy rosszul láttam? Olyan, mint a halál éje?
<br>Nekünk villódzik az ezüst, éltető fénye?
<br>Vad ábrájú árnyakat látok a kiaszott füvön?
<br>Ezüst sugarakat látok sötétség füve tükrön?
<br>
<br>Lám földöntúli szépség… mintha ezeregy éjszakai mese lenne,
<br>Fogtam a gépet, és mindent lefényképeztem, mielőtt elmenne.
<br>Árnyékok mesés csipketakarót varázsoltak a szikkadt fűből.
<br>Álmélkodtam, hogy mily’ gyönyörű szépség lett a holdfény tábortűzből.
<br>
<br>Szeretett régi idők szép világa, visszaköszön e mesés tájba,
<br>Olyan gyönyörű, hogy ennek talán a világon sehol sincsen mása.
<br>Minden visszaköszön most e tájba, ez senkit nem sértett,
<br>Békesség és nyugalom, kitölt mindent, kitölti létet.
<br>
<br>Lelkünk, itt szép lassan megtisztult, testünk újra erőt nyert,
<br>De már nem épül, gyarapszik a lélek és test, csak zártkert.
<br>Fázok a gyenge szélben, mi nem is fúj, én csak úgy érzem,
<br>Búcsú háztól, hajótól, Tiszától… emlék marad nékem.
<br>
<br>Búsan ülök a stégen, magamba roskadtam, Tiszám mos nem árad,
<br>Töretlen a csend, valahol vannak halak, belém a nyugalom árad.
<br>Ha nem is sokat, de ennyi nagyon szépet kaptam itt,
<br>Ha nem sokat, mesés élményeket kaptam, mi meghitt.
<br>
<br>Múltunk már csak köd: zöldes vízszínből szőtt fátyol,
<br>Tanya, Tisza, fényed örökre bennünk lángol.
<br>Ha majd otthon látjuk, éjszaka kibontja szárnyait,
<br>Akkor emlékezünk, s morzsoljuk emlékek könnyeit…
<br>
<br>Még utoljára itt tíz napot nyaraltunk,
<br>Ez a mesebeli tanya volt, hol laktunk.
<br>Kapitány nem volt itt, hajó szomorúan állt, kikötve,
<br>Tisza csak folyt, lassan hömpölyögve… talán örökre.
<br>
<br>Kishajóval micsoda vízparádékon voltunk,
<br>A csend, a fák, a víz… mi pihenésben tobzódtunk.
<br>Immár sutba lett vágva, ez a szép élet,
<br>Heródes leütötte fejét… mi élet.
<br>
<br>Mi elmúló, annak biz’ többnyire… örökre vége,
<br>Tiszám… nevedet hiába suttogjuk egy végtébe,
<br>Majd messziről figyelünk, légy továbbra is jó folyó,
<br>Vigyázz a házra, kishajóra, emlékekre, mi jó!
<br>
<br>Utolsó nap, csak ülök… egészen magamba roskadva,
<br>Nézem a vizet, hajót, tájat nagyon elszomorodva,
<br>Hallom a madárcsivitelést, nézem a hömpölygő vizet,
<br>Ennyit kaptam belőle, a nap süt bőszen, bőrömön éget…
<br>
<br>Ez volt a boldogság „szigete”, elfojtott szerelemről mesélt,
<br>De a végén, már jobb híján, jól elrontott… árvaságról regélt.
<br>Marad emlék a „sziget” csodája, vágyak között vergődünk,
<br>De a sorsunk ez lett, ide többet… szeretnénk, de nem jövünk.
<br>
<br>Szinte álmokból épült… s így a vár könnyen összeomlott,
<br>Állna még ma is, de sajna’… minden, ilyképpen elromlott.
<br>Nyaralás, pihenés, hétvége, hajókázás, nyárs és sütögetés,
<br>Síró lélek is tudja, nem lesz már, és nincsen más, marad emlékezés.
<br>
<br>A tanya és a vízpart, csöndes, mint régi kolostor,
<br>Lábujjhegyen jártunk, ezt kívánja hely, tán’ monostor?
<br>Világ olyan zajos hívságai ide nem értek el,
<br>Beszéltük róla: ez imaként hatott, felért mindennel.
<br>
<br>Még a szépnek és a jónak is van bíbor alkonya,
<br>Bármilyen nagy a boldogság, eljő végső éjszaka.
<br>Itt most nem lesz holnap reggel vidám ébredés,
<br>Előbb-útóbb mindent beborít a feledés…
<br>
<br>Szép minden, de eljött a búcsú ideje,
<br>Embernek bármily’ jó, de eljött a vége.
<br>Vérző lélekkel, könnyes szemmel, készülünk… torra,
<br>Még sincs kedvünk megülni, nem vagyunk megorrolva.
<br>
<br>Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaik?
<br>Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaink.
<br>Így hozta a kegyetlen élet,
<br>Így a szép jövő semmivé lett.
<br>
<br>Búcsúzunk a hajótól, megsimogattam, és vigasztaltam,
<br>Hátha jó gazdához kerül, ki szereti, mint jómagam.
<br>Búcsúzunk a tanyától is, mindent lefilmeztem,
<br>Hátha majd jó gazdája lesz… én biz’ megígértem.
<br>
<br>Kettőezer-tizenkettő, augusztus ötödikén, a tanyát otthagytuk
<br>A Tisza parton, szívünket, hálás szeretetünket is, neki otthagytuk.
<br>Szomorúan, letaglózva, vissza-visszanézve lassan távolodtunk
<br>A természet eme kolostorából… emlékeinket ott nem hagytuk.
<br>
<br>Ezer búcsúkönnyet követel ez a pillanat,
<br>Hallani vélem, hogy a Tisza, hullámtort hallat.
<br>Csipkés zsebkendőnk nincs, de azért is lobogtatja a szél,
<br>Tisza partja utánunk szól, ősi kalandokról mesél.
<br>
<br>Kocsinkkal lassan gurulva szeretet porfelhőt hagytunk.
<br>Életünk egy része véget ért, ez már biz’… csak a múltunk.
<br>E szép múlt világon majd elmélkedünk…
<br>E szép, elmúlt világra majd emlékezzünk!
<br>
<br>Még egyszer visszanéztem, ahogy haladtunk…
<br>Már nincsen tovább… véget ért a szép álmunk.
<br>
<br>Vecsés, 2012. augusztus 6. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
<br>
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
<br>Ismét ott voltunk látogatóba.
<br>Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
<br>Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
<br>
<br>Selymes palástú napsütésben
<br>Felolvadtunk, ennyi szépségben.
<br>Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
<br>Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
<br>
<br>A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
<br>Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
<br>Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
<br>Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
<br>
<br>Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
<br>Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
<br>A szemközti parton a zöld feletti légben,
<br>Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
<br>
<br>A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
<br>Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
<br>Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
<br>Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
<br>
<br>Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
<br>Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
<br>Élvezzük hús és a tűz illatát,
<br>A természet, vezérlő csillagát.
<br>
<br>Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
<br>Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
<br>Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
<br>Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
<br>
<br>Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
<br>Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
<br>Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
<br>Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
<br>
<br>Szombat reggel Regina unokám, pecázott
<br>Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
<br>Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
<br>Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
<br>
<br>Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
<br>Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
<br>Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
<br>Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
<br>
<br>Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
<br>Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
<br>Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
<br>Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
<br>
<br>Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
<br>Halk nesze a természetben tovaszalad.
<br>Szabad világra vágytunk
<br>Hajózva, ilyet kaptunk.
<br>
<br>Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
<br>Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
<br>Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
<br>Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
<br>
<br>Először délután csak úgy fujt a szél,
<br>Előredőlve hallgattam, miről mesél.
<br>Nem mondott semmi lényegeset,
<br>Ezzel csak növelte a csendet.
<br>
<br>Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
<br>Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
<br>A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
<br>Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
<br>
<br>Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
<br>Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
<br>Beborult, kezdett körbe villámlani,
<br>De messze volt, a dörgést nem hallani.
<br>
<br>Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
<br>Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
<br>Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
<br>Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
<br>
<br>Vasárnap reggelre is jött még az ár,
<br>Emelkedett méternyit, már-már barbár
<br>Erőszakkal és primitív hevességgel
<br>Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
<br>
<br>Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
<br>Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
<br>De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
<br>Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
<br>
<br>Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
<br>
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
<br>Megint ott voltunk látogatóba,
<br>Mert odamentünk hétvégére pihenni,
<br>Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
<br>
<br>Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
<br>Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
<br>Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
<br>Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
<br>
<br>Péntek volt, szép őszi napsütött
<br>És nekünk meg a tárcsánk sütött,
<br>Finom húsi falatokat, kolompért
<br>És igen belaktunk megint a hasért.
<br>
<br>Este nem volt semmi felhő,
<br>Csak hűvösödött az idő,
<br>Magunkra húztuk göncöt,
<br>És csodáltuk a göncölt.
<br>
<br>Isteni jó érzés volt megint ott lenni
<br>És a csendet, teli füllel hallgatni.
<br>A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
<br>Csodáltuk és élveztük e mindent.
<br>
<br>Egyik íriszem bíboran villan, láncát
<br>Széttépi ijedten, keservesen kiált,
<br>De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
<br>Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
<br>
<br>Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
<br>Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
<br>Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
<br>Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
<br>
<br>A nappaliban szép, fém kandalló van,
<br>Én lettem a tűzmester és sok fa van
<br>Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
<br>Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
<br>
<br>Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
<br>Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
<br>Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
<br>Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
<br>
<br>Szombaton már párás volt az idő,
<br>Délutánra csepergett az eső.
<br>Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
<br>Szél gyenge suhallatát alig érezni.
<br>
<br>Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
<br>Marhagulyást főzött a feleségem.
<br>Eső előtt éppen készen lettünk,
<br>Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
<br>
<br>Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
<br>Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
<br>Amit bográcsban sütöttünk és finom,
<br>Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
<br>
<br>Utána pihenésképpen kockáztunk
<br>Közben nassolgattunk s iszogattunk.
<br>Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
<br>Lacika másikat nyerte, tanítottam.
<br>
<br>Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
<br>Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
<br>Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
<br>Sötétben… a fák hada köszöntött.
<br>
<br>Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
<br>A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
<br>Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
<br>De tudtam folyik és várja a holnapot.
<br>
<br>A csend nagy paplan formájában állig betakar,
<br>Énekes madarak elültek, házat becsavar,
<br>De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
<br>Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
<br>
<br>Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
<br>A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
<br>És vakító sötét csendet csak bámultam;
<br>Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
<br>
<br>Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
<br>Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
<br>Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
<br>Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
<br>
<br>Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
<br>Motor hátul dohog s mi haladván
<br>Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
<br>Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
<br>
<br>Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
<br>Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
<br>Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
<br>Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
<br>
<br>Nézem a partot, átszűrődik a napfény
<br>A part dzsungelében… Felszakad a remény,
<br>Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
<br>Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
<br>
<br>A lelkem örül, az arcom nevet
<br>Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
<br>Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
<br>Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
<br>
<br>Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
<br>Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
<br>Most zöldből még csak sárgultok,
<br>Rozsdabarnák még nem vagytok.
<br>
<br>Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
<br>Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
<br>Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
<br>Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
<br>
<br>Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
<br>Ezernyi pici hullámot keltenek…
<br>A tér párája fátyolként fellibben,
<br>Amint az esőcsepp a vízre csebben.
<br>
<br>Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
<br>Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
<br>Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
<br>Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
<br>
<br>Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
<br>De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
<br>Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
<br>Meg a párában változatlan őstermészetet.
<br>
<br>Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
<br>Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
<br>Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
<br>Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
<br>
<br>Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
<br>Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
<br>Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
<br>Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
<br>
<br>Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
<br>Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
<br>Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
<br>Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
<br>
<br>Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
<br>Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
<br>Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
<br>Lassan eljő ideje havas világnak.
<br>
<br>Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
<br>És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
<br>Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
<br>Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
<br>
<br>Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
<br>Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
<br>Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
<br>Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
<br>
<br>Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
<br>
