Te is ugyan úgy jöttél világra,<br>mint más. Épp olyan meztelen!<br>Hiába varratsz díszes ruhákat,<br>jellemed akkor is értéktelen.<br><br>Ha el tudsz menni egy nincstelen mellett,<br>ki éhes, s mégsem kér kenyeret<br>s lenézed, sokkal rosszabb vagy nála,<br>mert azt sem tudod, hogy mért ilyen!<br><br>Amikor dúskálsz ezernyi jóban,<br>s két kézzel szórod a pénzedet,<br>más verejtékén felhevülve,<br>ne mondd nekem, hogy így helyes!<br><br>Hiába vagy te büszke, gőgös,<br>s nyílik az ajtó százfele!<br>Téged is elér majd a végzet,<br>s épp úgy sújt rád a sors keze,<br><br>mint azokra, kik most porba hullva<br>néhány forintért küzdenek,<br>hiába van most tengernyi pénzed!<br>Van, amit pénzért nem vehetsz!<br><br>Amikor tested görcsbe rántja<br>kínzó, égető fájdalom,<br>s nem tudsz már többé semmit adni,<br>mondd csak? Ki ül az ágyadon?<br><br>Lesz-e majd, ki a kezedet fogva<br>letörli könnyed arcodon?<br>Vagy fizetett szolga gépies kézzel<br>törli, mikor már ráfagyott.<br><br>Akkor fogod majd szánni-, bánni,<br>mért voltál olyan mostoha,<br>s hiába sírsz, nincs visszaút már,<br>rég belepte a gaz, moha.

Olyan lettem, mint a vén diófa ága,<br>amelynek pergő gyanta könnye hull,<br>csupasz törzsére lassan végigfolyva,<br>mint szempillámon, ha bánat könnye hull.<br><br>Ő is siratja néma pusztulását,<br>ahogy magamban én is fájlalom<br>az elmúlott időt, mit rád tékozoltam,<br>s nem maradt bennem más, csak szánalom.<br><br>Nem is értem, hogy mért tudtam szeretni<br>olyat, akinek nincs érző szíve,<br>helyébe kemény, hideg kőlapul csak,<br>s nem érdekli, hogy másé vérzik e.<br><br>Nem is értem, hogy mért hagytam elszállni<br>az időt, mely száguld, s üvöltő szele<br>hófehér kristályt fúj sötétlő hajamra,<br>s márvány arcomra fagycsókot lehel.<br><br>Nem bánom már, hisz kárpótolt az élet,<br>bár nem adott soha földi kincseket,<br>csak két csillagot, mely olyan drága nékem,<br>ha rájuk gondolok, szívem megremeg.<br><br>Nem várom már, hogy rám csillan a napfény,<br>csak e két csillagot hagyja meg nekem,<br>had láthassam, hogy felettem ragyognak,<br>hiszen az övék egész életem.

Van még helyem e csúf világban,<br>hol már alig van szeretet?<br>Nem érzem már a melegséget, <br>mely a szemekben létezett.<br><br>Nem csillognak már úgy, mint régen,<br>s látom: oly furcsán fénylenek,<br>mint az átlátszó üveggyöngyök,<br>s közben könnyeket képzenek.<br><br>Valahol megtört már a légben<br>hitünk, s már régen elveszett,<br>valami sűrű ködfelhőben,<br>mely magába nyeli a fényeket.<br><br>Minek is higgyünk? A kimondott szónak<br>nincs már értéke, ereje,<br>s akikkel tegnap jót tettünk, most<br>azok sütnek ránk bélyeget.<br><br>Hiába vagy te tisztességes!<br>Nem érték már a becsület!<br>Aki másokat dönt nyomorba,<br>annak jár most a tisztelet!

Ha majd vén leszek, s sűrű ráncokat sző,<br>az idő pergamen bőrű arcomon,<br>akkor is ugyan úgy szeretni foglak,<br>mint azon az első. édes hajnalon.<br>Amikor először fogtalak karomban,<br>s parányi ujjad játszott arcomon,<br>tétován, mintha angyalkéz simítná,<br>s elmúlott bennem minden fájdalom.<br>Már akkor éreztem, hogy te leszel mindig,<br>nehéz időkben minden vigaszom,<br>érted lesz erő megfáradt kezemben,<br>s hozzád fog szólni minden mosolyom.<br>Sosem hittem, hogy ennyire tud fájni,<br>hogy már felnőttél, s olyan messze vagy,<br>úgy hiányzol, és fátyolos szememből<br>kristályos gyöngyként könnyek hullanak.<br>Úgy mennék hozzád, száz határon túl is,<br>de alig érzem már fáradt lábamat,<br>rögös az út, és alig tudok lépni,<br>de most is hozzád száll minden gondolat.<br>Magam vagyok. de elhasznált szívemben,<br>amíg egyetlen dobbanás marad,<br>te érted dobban, s bármi is történjen,<br>ez a szeretet soha nem apad.

TANQ csokorban <br> <br>Hazám védelmében <br>Vagyok én csatára készen. <br>Még vérem is folyhat! <br>Hazafinak, lelke számít, <br>Ha őt, téveszme nem ámít! <br>* <br>Nekem csettint révész, <br>Rám vár! Nem tudom fizetni. <br>Így nem visz sehova… <br>Nem is akartam még menni, <br>Csak érdekelt, a jegy mennyi… <br>* <br>Ha magadra maradsz, <br>Nyakig ér az egyedüllét. <br>Kilábalás, nehéz. <br>Lelki problémával küzdesz, <br>És nem tudod, holnap, mi lesz. <br>* <br>Napsugár vigasztal, <br>Pedig nem tudja, mi bajom. <br>Mindegy is, jólesik. <br>Bajom ellen, nem jó semmi <br>Arcom, napsugár befedi. <br>* <br>Sötétedő alkony, <br>Nyugvó nap vérébe fullad… <br>Reggel, majd új nap lesz. <br>Álmos vagyok, elballagok, <br>Ágyamban meg álmot várok. <br>* <br>Szemem, a csillagok <br>Fényét issza! Csoda látvány. <br>Elnézném, reggelig. <br>Fent kéne lennem, csodálni, <br>De nem bírok, addig állni. <br>* <br>Rét felett szárnyalok, <br>Itt úgy érzem, szabad vagyok… <br>Pedig, ez csak álom! <br>Szabadság, nincs, és nem lehet, <br>Utálom szemfényvesztőket. <br>* <br>Álom lassan múlik, <br>Hajnali fény, már feldereng… <br>A mai nap, jobb lesz? <br>Mára már, sok új tervem van, <br>Remélem, egyik sem katlan. <br>* <br>Aranymadár, útra <br>Kelhet, messze még a határ. <br>Nem jött vissza soha! <br>Nézek, tudatom kitágul, <br>De a lélek, tovább árvul. <br>* <br>Sötétben nem látok, <br>Fáklyát gyújtok. Lehet látnok. <br>Megyek lendülettel. <br>Új utat a fáklyám mutat! <br>Megtalálja azt, ki kutat. <br>* <br>Harang megkondulhat… <br>Megáll az óramutató… <br>Az én időm letelt. <br>Szerepeim eljátszottam, <br>Ha tapsot kaptam… hajoltam. <br>* <br>Emlékcsónak ringat, <br>Visszaevezek a múltba! <br>Vajon, mit találok? <br>Látom foszlányát, emléknek! <br>Hol a vége, öregségnek…? <br> <br>Vecsés, 2015. március 25. – Kustra Ferenc József - Új szépirodalmi irányzat jegyében. (A HIAQ –t és a TANQ –t én alkottam meg… szótagszám, 6-8-6 és 6-8-6-8-8) Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelv sajátosságaihoz. <br>